— Neked egyedül miért kell ez? — Te megkeseredettnek nevezel engem? Engem? Először elfelejtetted a megtakarításokat, aztán minden illemet, most meg terhes nőt hoztál a házamba és nagyobb szobát követelsz! Hogy tetszik ez a helyzet, fiam?
Zsófia durván, de őszintén beszélt. Nem támadni akart. Nem, csak meg akarta védeni a magáét.
Ádám pedig fel-alá járkált a szobában, mintha titokban előkészítené a támadást, keresve a gyenge pontokat. Rajta látszott: egyáltalán nem érezte magát bűnösnek.
…Minden régen kezdődött. Abban a napban, amikor Zsófia és Lajos, mennyei békességben legyen, beköltöztek az első saját lakásukba. Még ágy nélkül. Légágyakon kezdték. Idővel összegyűjtöttek egy másik lakásra is, a fiuknak. Aztán felhúztak egy nyaralót. Két családnak, hogy majd egyszer a verandán és a kertben unokák csevegjenek.
De Lajos eltávozott az örök vadászmezőkre, amikor Ádám éppen csak egyetemre került. Férje mindent Zsófiára hagyott: közös munkájuk gyümölcsét, a boldog emlékeket és az utolsó melegség és öröm forrását — a fiukat.
Ádám lediplomázott, kiköltözött, megházasodott. Zsófiának unokája született. Boldog volt. Csak egy év múlva Ádám bejelentette a válást.
— Nem passzoltunk a jellemünk. Nem tudok vele élni — mondta olyan könnyedén, mintha egy kóbor kutyáról beszélne. — Megállapodtunk… Mivel én vagyok az apa, az én lakásomat neki ajándékoztam. Cserébe megígérte, hogy nem követel gyerektartást.
Zsófia a fejéhez kapott.
— Nahát, bravó. Egy igazi lovag. Üres zsebbel. Nem te vetted azt a lakást — dorgálta meg.
Már akkor sejtette, hogy ennek a nagylelkűségnek az árát neki kell majd kifizetnie. És nem tévedett.
Hamarosan a fia újra megjelent, immár új feleséggel. És a lány már várandós volt.
Kértek, hogy egy kis ideig nála lakjanak. Zsófia eleinte nem ellenkezett.
Próbált barátságos lenni. Főzött, maga cserélte a törölközőket a fürdőszobában, mások ruháit tette a szárítóra. Még a szokást is felvette, hogy extra adagot hagy a tűzhelyen: hátha Eszter éhes lesz.
De hamar kiderült, hogy hálát nem nagyon várhat.
Eszter nem dolgozott, azzal indokolta, hogy állapota miatt nem lehetséges. Zsófia nem vitatkozott, próbált megértő lenni, bár mélyen egyetértetlen volt.
— A helyében legalább hét hónapig dolgoztam volna — panaszkodott Zsófia barátnőjének, Annának. — Nincs házuk, Ádám fizetése sem valami fényes. Láthatta volna, kivel házasodik. Értse már meg, hogy egyedül nem bírja el. Ő meg lustálkodik.
— Hagyd, Zsófi, légy türelemmel. Végül is várandós a lány… — békülékenyen válaszolt Anna.
— Lány, hanem… Én is szültem, tudom, milyen. Kell a fej is, mielőtt babát csinálnak. Nem súlyos beteg, mégEzután Zsófia mélyet sóhajtott, és bár szívében még mindig fájt a fiáért, tudta, hogy most már végleg el kell engednie, hogy egyedül tanuljon meg állni a lábán.
