Mielőtt továbbállt volna és nem tért volna vissza…
Péter kilépett a pályaudvar épületének ajtaján a peronra, kissé megdőlve a nagy sporttáska súlya alatt, amelyen az Adidas felirat volt. Verejtékcsöppek csillogtak a homlokán. Körbenézett a peronon. A pályaudvar falának mentén sorakoztak a padok, tele várakozó utasokkal és kísérőkkel. Az egyik padon egy öregember ült szürke kabátban és kalappal. Péter odalépett hozzá.
Letette a válláról a táskát, középre tette a padra, majd a zakója zsebéből egy gyűrött zsebkendőt húzott elő, és letörölte az arcát. Csak ez után ült le, és megkönnyebbülten sóhajtott. A peron mellett zörejjel és sípolással elrohant egy gyorsvonat, megállás nélkül. A meleg levegő, a pálya szagával és porral, megérintette Péter arcát, és megmozdította a rövid haját.
Péter végignézte, amint a vonat eltűnik a távolban, majd hátradőlt a padon, kezét a táskára téve. A peronon az emberek egyszerre kezdtek el beszélgetni, miután a vonat elment, és megszakították a társalgást.
– …gyorsvonat érkezik… a kocsik számozása az elejétől kezdődik… – hallatszott a hangosbemondóból, a női hang zavaros volt.
– Hallottad, melyik vonat? – kérdezte az öreg, Péter felé fordulva.
Péter rázta a fejét és vállat vont. Az öreg bólintott, és az órájára nézett.
– Már harmadszor jelentik be, hogy érkezik, de még mindig sehol – mondta csüggedten, majd sóhajtott. – Szerinted miért olyan érthetetlenek mindig a pályaudvari bejelentések?
Péter hallgatott, nem állt szóba az öreggel.
– Elutazik valahová? Látom, sok cuccot hord magával. Nehéz lehet a táska – folytatta kitartóan az öreg.
– Ejnye, maga meg mintha maga volna a magyar Poirot – horkant fel Péter. – Magának viszont semmi csomagja nincs, ebből arra következtetek, hogy valakit vár.
– Így van. A fiamat várom – mondta büszkén az öreg.
– Én pedig a fiamtól megyek el – szólt halkan Péter, egy sóhajjal.
Ez akaratán kívül szökött ki a száján.
– Igen. Az élet – sóhajtott az öreg is. – Elszaladni akar, ugye? Csak magától nem menekülhet. Magával viszi a gondjait – biccentett a táskára, amely köztük állt.
Péter elérzékenyülten nézett az öregre, majd elfordult.
– Én is így futottam el negyven évvel ezelőtt. A fiamnak akkor tizenegy éves volt. Azóta nem láttam. Ideges vagyok.
Az öreg nyugodt hangja nem passzolt a kijelentéséhez.
– Nem látszik rajtad – dörmögte Péter, remélve, hogy az öreg nem hallja.
– Ideges vagyok – ismételte az öreg. – Csak az én koromban spórolni kell az érzelmekkel. Bármelyik, akár öröm, akár bánat, megölhet, fiatalember.
– Külföldön élt a fia? – kérdezte Péter, örülve, hogy elterelődhet a saját gondjairól.
Arra sem figyelt fel, hogy egy apró megjegyzés miatt – amit a felesége tett a késői hazaérkezésére – veszekedésbe torkolltak. Szóváltásba kezdtek, egymásnak estek, vádaskodtak. Végül Nómi megvádolta őt hűtlenséggel, bár semmi alapja nem volt rá. Jól mondják, a szó nem veréb – ha kirepül, nem kapod vissza.
Csak hallgatnia kellett volna, vagy viccbe fordítani, de inkább megragadta a táskát, összekapkodott pár holmit, becsapta az ajtót, és a pályaudvarra ment. És csak most, az öreg szavainál, eszébe jutott Sanyika.
Az öreg hangja kizökkentette Pétert a gondolataiból. Odafigyelt.
– A feleségem jó háziasszony volt. Nem szépség, de minden megvolt benne. Soha nem hittem volna, hogy elhagyom őt és a fiunkat. De hát így alakult…
Péter megértette, hogy az öreg a saját történetét meséli, valamit próbál megmagyarázni.
– Kiújult a sérvem. Régen is gyötört, de most elviselhetetlen volt a fájdalom. Nómi, a feleségem, kórházba küldött. Ott ránéztek, és azonnal műtőbe vittek.
A szobában feküdtem, a műtét után, amikor belépett. Fehérben, kék szemmel, mint az égen. Olyan volt, mint egy angyal, és ugyanolyan szép. Még a neve is angyali volt – Angéla.
Odajött hozzám egy fecskendővel. Injekciót adott. Amikor hozzáért az ujjával, remegni kezdtem. Még észre sem vettem, mikor beadta. Beleszerettem, elvesztettem a békesséAngéla egy hónap múlva meghalt szülés közben, az öreg pedig egész életében bánkódott, hogy nem maradt otthon, ahol valódi szeretet várt rá.







