„Neked fontosabb a macskád, mint az unokaöcséd!” – kiáltotta anyám.
Már gyerekkoromtól fogva, Éva vagyok, és mindig is vágyódtam egy saját macskára. Húsz éves koromban végre megvettem egy kiscicát egy megbízható tenyésztőtől egy kisvárosban, Kaposvár mellett. Cirmesnek neveztem el, és a legjobb barátommá vált. Minden szabadidőmet neki szenteltem: gondoztam, játszottam vele, törődtem vele. Nem csak háziállat volt – része lett a lelkemnek, vigasztalómnak a nehéz napjaimon. A szüleim nem tiltakoztak a cica ellen, de soha nem értették, miért olyan fontos számomra. „Inkább szüljél már gyereket, mint hogy egy állattal törődsz!” – mondta anyám, Tóth Mária, ingerülten. A szavai fájtak, de hallgattam, nem akartam veszekedést.
A nővérem, Zsófia, fiút szült, Pétert, és azóta gyakran rám hárult a feladat, hogy gondoskodjak róla. De őszintén szólva, nem éreztem iránta meleg érzelmeket. Segítettem Zsófinak: főztem, mosottam, takarítottam, de a gyerekkel babrálni számomra csak terhet jelentett. Nem öröm volt, hanem kimerítő kötelesség. Amikor Zsófi elfáradt, anyám ült Péterrel. Én pedig, ahogy hazatértem, Cirmeshez rohantam. Az ő dorombolása, a hűsége melegséggel töltött el. Egy nap anyám felbőszült: „Tényleg fontosabb neked egy állat, mint a saját nővéred gyermeke?”
Őszintén válaszoltam: „Igen.” Ez volt az igazság. Cirmes volt a világom, Péter pedig, bár unokaöcsém, idegen maradt számomra. Anyám dühbe gurult, záporozva rám a vádakkal: „Hogy mondhatsz ilyet? Azért is vér szerinti család!” Zsófi csak nevetett, és elmebetegnek nevezett. De én kitartottam az igazam mellett. Miért kellene erőltetnem a szeretetet egy gyerek iránt, ha nem érzek kötődést hozzá? A reakciójuk mély ellenállást váltott ki belőlem nem akartam álszent lenni a beleegyezésükért.
Anyám, úgy tűnik, bosszút forralt. Egyik este egy barátomnál maradtam, és nem mentem haza. Reggel, amikor besiettem a lakásba, Cirmes sehol sem volt. Anyám hidegen közölte: „Megijedt valamitől, nyitva volt az ajtó, elszaladt.” A szívem összeszorult. Sírtam, felhívtam a szomszédokat, kiragasztottam a plakátokat, de Cirmes eltűnt. Ez a veszteség tragédiává vált számomra. Ő volt a barátom, a menedékem a magányos percekben. Hamarosan a vőlegényemhez, Bálinthoz költöztem Pécsre. Új kiscicánk lett, de a Cirmes hiányának fájdalma nem csillapodott.
Pár hónap múlva hazalátogattam a szüleimhez. Az öcsém, Gergő, nem bírta tovább, és elárulta az igazságot. Kiderült, hogy amíg távol voltam, anyám és Zsófi úgy döntöttek, „megleckéztetnek”. Kidobták Cirmost, mert meg mertem mondani, hogy ő számomra fontosabb, mint Péter. Gergő eleinte velük tartott, de rájött, hogy túl messzire mentek. Mikor ezt megtudtam, úgy éreztem, mintha jéggé változtam volna. A saját anyám és nővérem áBelenéztem az ablakba, és a tükörképem mosolygott vissza, de a szája mozgása nem egyezett meg az enyémmel.
