A zápor keményen csapódott a hatalmas kúria kristálytetőjére, amely a fővárostól nem messze állt. Bent, a kandalló mellett Kovács Bálint állt, fekete kávéját szorongatva, tekintetét a táncoló lángokba meresztve. A gazdagság minden luxust megadott neki de békét nem.
Egy hirtelen kopogás tört meg csendben.
Bálint összeráncolta homlokát. Nem várt vendéget. A személyzet szabadnapos volt, a látogatók pedig ritkák. Letette a csészét, és kiment nyitni.
Az ajtó előtt egy ázott nő állt, kezében egy legfeljebb két éves kislánnyal. Ruhája kopott, szemei fáradtak és üresek. A kicsi szorosan kapaszkodott anyja pulóverjébe, csendben figyelve.
Bocsánat, hogy zavarom, uram mondta a nő remegő hangon. Két napja nem ettem. Ha takaríthatom a házát, csak egy tányér étel kell nekem és a lányomnak.
Bálint mozdulatlanul állt.
Nem szánalomból, hanem meglepetésből.
Eszter? suttogta.
A nő felemelte tekintetét, arcán az hitetlenség. Bálint?
Az idő mintha összezsugorodott volna.
Hét évvel ezelőtt tűnt el figyelmeztetés nélkül, búcsú nélkül, egyszerűen eltűnt.
Bálint hátralépett, szíve gyorsan vert. Az utolsó emléke Eszter Virágról egy piros nyári ruhában volt, mezítláb a kertjében, nevetve, mintha semmi sem bántaná.
Most itt állt kopott ruhában, törékenyen és kimerülten.
Hol voltál? kérdezte feszült hangon.
Nem azért jöttem, hogy újra találkozzunk mondta Eszter törött hangon. Csak ételre van szükségem. Aztán elmegyek.
Tekintete a kislányra esett. Világos göndör haj, kék szemek ugyanaz, mint anyjának.
Az enyém? kérdezte halkan.
Eszter elfordult, hallgatott.
Bálint félretért. Gyere be.
Bent a meleg körülölelte őket. Eszter kényelmetlenül állt a márvány padlón, míg Bálint a szakácsnak intett, hogy készítsen ételt.
Még mindig van személyzeted? motyogta.
Természetesen válaszolta élesen. Mindenem megvan csak válaszok nincsenek.
A kislány egy tál eper felé hajolt, és halkan mondta: Köszönöm.
Bálint halványan mosolygott. Mi a neve?
Zsófi suttogta Eszter.
A név keményen ért.
Zsófi a név, amit egykor egy lányuknak szántak, amikor még egész volt az életük.
Bálint összeesett egy székbe. Kezdd el. Miért tűntél el?
Eszter habozott, majd leült vele szemben, karjai védőn Zsófi körül.
Akkor tudtam meg, hogy várandós vagyok, amikor a céged tőzsdére ment mondta. Folyton dolgoztál. Nem akartam terhedre lenni.
Az én döntésem lett volna vágott közbe ridegen.
Tudom suttogta könnyes szemmel. Aztán rákot diagnosztizáltak.
A szíve leszakadt.
Kétes stádiumú volt. Nem tudták, túlélem-e. Nem akartam, hogy választanod kelljen a cég és egy haldokló szerető között. Így elmentem. Egyedül szültem. Egyedül küzdöttem a kemóval. És túléltem.
Szavak nélkül maradt a düh és a szomorúság keveredett benne.
Nem bíztál bennem annyira, hogy segítsenek? kérdezte végül.
Eszter szemei megteltek könnyel. Magamban sem bíztam, hogy túlélem.
Zsófi meghúzta anyja ujját. Anya, álmos vagyok.
Bálint leguggolt. Szeretnél egy meleg ágyban pihenni?
A kislány bólintott.
Eszterre nézett. Ma éjjel nem mész el. A vendégszoba készen áll.
Nem maradhatok mondta gyorsan.
De igen válaszolta határozottan. Nem vagy akárki te vagy a lányom anyja.
Mozdulatlanul maradt. Szóval szerinted az enyém?
Nincs szükségem tesztre. Látom rajta.
Aznap este, miután Zsófi elaludt, Bálint az erkélyen állt, a viharos eget nézve. Eszter csatlakozott hozzá, a cselédek köpenyébe burkolózva.
Soha nem akartam tönkretenni az életed mondta.
Nem tetted válaszolta halkan. Csak kitörölted magad belőle.
Hosszú csend következett.
Nem kérek semmit mondta Eszter. Kétségbeesett voltam.
Bálint feléje fordult. Te voltál az egyetlen nő, akit szerettem. Elmentél, anélkül, hogy harcolhattam volna érted.
Könnyek gördültek le az arcán.
Még mindig szeretlek suttogta. Még ha utálsz is.
Ő nem válaszolt. Ehelyett a
