A történet egy szomorú, de végül reményteljes családi drámát mesél el, melyet a magyar kultúrába helyezünk át.
Zsófia hazatért az iskolai szülői értekezletről egy kis városban, Székesfehérvár mellett. Ahogy belépett a lakásba, egyetlen szó nélkül a fia szobájába ment, és elkezdett neki szólni.
— Anyu, elég legyen már ebből! Untam a folytonos szófosásod! — tört ki a fiú, Dávid.
— Hogy érted, hogy elég? Még csak most kezdem! Katalin néni már ki van tőled, — mondta Zsófia szemrehányóan.
— Úgy viselkedem, ahogy akarok! Úgy, mint apu! Most már értem, miért van neki más nő — te is úgy nyaggatod őt, mint engem! — csattant fel Dávid.
— Milyen más nő? Miről beszélsz? — Zsófia megdermedt, hangja reszketett a megdöbbenéstől.
A szülői értekezleten ismét arról panaszkodtak, hogy Dávid nem csinálja meg a házifeladatát, órán figyelmetlen, és mindig visszabeszél. Mi történt a fiúval? Elszigetelt, zárkózott lett, semmit nem mesél. Beszélnie kell a férjével, hadd oldja meg apa a dolgot.
Akkor meglátta a férje autóját, amint az útszéli parkolóban áll. Talán értem jött? Milyen aranyos! Zsófia gyorsított a lépésén, de hirtelen megállt. A kocsiból kiszálalt a férje, Zoltán, egy csokor virággal a kezében, de nem felé tartott, hanem egy idegen nőhöz. A nő átölelte, átvette a virágot, és elhajtottak.
Zsófia mozdulatlanul állt, mintha lebénult volna. Ki volt az a nő? Magas, hosszú vörös hajjal, szűk ruhában — mindenben az ellentéte volt Zsófának, aki alacsony, sötét rövid frizurájú volt. Zoltán azt mondta, hogy dolgozik, hogy új projektet vitatnak a kollégáival. Vajon a kollégája volt ez a nő? Tizenöt évi házasság alatt Zsófia sosem kételkedett a férje hűségében.
Szeretettel házasodtak össze, egyetem után. Zoltán szülei, jómódú emberek, a belvárosban vettek nekik lakást Székesfehérváron. A apósok imádták Zsófiát, és a később született lányukban is odavoltak. Zoltán átvette apja helyét a családi vállalkozásban, amikor az egészségügyi okok miatt visszavonult. Eleinte nehéz volt, de sikerült megszilárdítania a pozícióját, a munkatársak tisztelték. A fizetéséből mindent megengedhettek maguknak: vettek egy nyaralót a Balatonnál, barátokkal és szülőkkel töltötték ott a hétvégéket, külföldön nyaraltak. Zoltán javasolta Zsófiának, hogy hagyja abba az ápolói munkát, és a családra koncentráljon, de ő imádta a munkáját, a segítés volt a hivatása.
És most mi lesz? Ha mással van, akkor már nem szereti. Hamarosan elhagyja… Könnyek peregtek le az arcán. Milyen fájdalmas és igazságtalan! Mi hiányzott neki? Nem csak házasok voltak, hanem legjobb barátok is, mindent megosztottak, és a közelségükben sem volt gond. Hogyan tehetett ilyet? Zoltán sosem nézett más nőre, noha jóképű férfi volt.
Dávid előtt is elmondta, mit látott.
— Anyu, elég legyen! A végtelenségig hallgatnám a puffogásodat? — morogta a fiú.
— Láttam apádat… Virágot adott neki, majd elhajtottak. Az iskolából jöttem…
A férje megtorpant, arca elsápadt.
— Láttad? Igen… A segítőmmel, Virággal vagyok. Nem tudom, hogy történt.
— És mi lesz most? Elhagyod a családot?
— Zsófi, nem akarok elmenni… De ő úgy vonz, mint egy mágnes. Szeretlek téged, de ez olyan, mint egy megszállottság. Ő kezdeményezett, hazahívott, hogy segítsek a papírjaival. Bemutatott az anyjának, vacsoráztunk. Aztán újra hívott, és kínos lett volna nemet mondani. És… beleszerettem. A nyaralónkban találkoztunk. Bocsáss meg…
— A mi nyaralónkban? A mi otthonunkban?! Zoltán, hogy tehetted ezt?! — Zsófia fojtogatta a fájdalom.
— Bocsáss meg. Váljunk el. Nem tudok úgy élni, mintha mi sem történt volna. Dávidot nem hagyom cserben, segítek. A lakást meghagyom nektek, elviszem a kocsit és a nyaralót.
— Már mindent elrendeztél… Ő fiatal, majd megunja, és otthagy téged. Gondolkodjál már!
Másnap Zoltán összepakolt, és elment, míg Zsófia és Dávid nem voltak otthon. A fiúnak levelet írt, próbálva megmagyarázni tettét. Zsófia a férje üres polcaira nézett, és a szíve összeszorult a gyásztól. Mindig is szerette őt, teljes szívvel. A pénz sosem volt számára fontos — a család, az egészséges szerettek voltak a lényeg. Válás? Ő nem kezdeményezne. Ők ketten, Dáviddal, megoldják.
Az anyósa sirva hívta fel:
— Zsófi, Zoltán elmondott mindent. Hogy történhetett ilyen? Minden olyan jó volt! Közééleti válság? Most mi lesz? Miért kellett neki ez a lány? Neked van egy fiad, olyan jó feleség voltál…
— Margit néni, én is sokkot kaptam. Dávid sértődött, nem akar apjával beszélni.
— Ó, istenem… Kitartás, Zsófikám. Mi szeretünk titeket, nem hagyjuk el.
— Köszönöm. Mi is szeretünk benneteket.
Egy hét múlva Zoltán visszajött a maradék holmijáért.
— Zsófi, szia. Bejöhetek? Elvihetném még pár dolgomat?
— Gyere, vedd el. — Zsófia meglepődött külsején: lesoványodott, betegnek tűnt.
— Dávid nem veszi fel a telefont. Megértem, hogy sértődött. Talán majd…
— Talán. Szörnyen nézel ki. A fiatal kihasznál? — kérdezte keserAkkor Zoltán váratlanul összeesett a lábai előtt, és Zsófia, minden sérelme ellenére, gyorsan az ölébe kapta, miközben a segítségért kiáltott.
