Megint hozzá
Megint hozzá mész?
Réka kérdezte ezt, bár már rég tudta a választ. Ádám csak bólintott, tekintetét a padlóhoz szegezte. Felhúzta a kabátját, átnézett mindent: kulcsok, telefon, pénztárca minden megvan. Mehet.
Réka várt. Csak egy szó. Legalább egy bocsánat, vagy egy mindjárt jövök. De Ádám csak kinyitotta az ajtót, és kisétált. A zár halkan, szinte udvariasan kattant mintha elnézést kérne a gazdája nevében.
Réka az ablakhoz állt. Az udvar alatt gyér lámpafény terült el, mégis rögtön kiszúrta a férfi alakját. Ádám gyors léptekkel, céltudatosan ment. Úgy, mint aki pontosan tudja, hová tart. Hozzá. Julcsihoz. És a közös, hétéves lányukhoz, Zsófihoz.
Réka homlokát a hideg üveghez nyomta.
…Persze, tudta. Kezdettől fogva tudta, mire vállalkozik. Amikor megismerkedtek, Ádám még házas volt. Papír szerint legalábbis: közös lakás, gyerek, pecsét az iratokban. De már külön élt Julcsitól szobát bérelt, csak a lányuk miatt járt vissza.
Megcsalt. mondta akkor Ádám. Nem tudtam megbocsátani. Beadtam a válópert.
Réka hitt neki. Istenem, milyen könnyen elhitte! Mert hinni akart. Mert beleszeretett bolondul, reménytelenül, pont úgy, mint tinédzserkorában. Kávézókban randik, hosszú telefonbeszélgetések, első csók az esőben, a lépcsőház előtt. Ádám nézett rá, mintha ő lenne a világ egyetlen nője.
Válás. Esküvőjük. Új lakás, közös tervek, jövőről ábrándozás.
Aztán kezdődött.
Először telefonhívások: Ádi, hozz Zsófinak gyógyszert, beteg lett! Ádi, a csap elromlott, segíts, mit csináljak? Ádi, a lányod sír, látni akar, gyere haza!
Ádám minden alkalommal rohant. Mindig.
Réka próbálta elfogadni. A gyerek szent dolog. Egy lány nem tehet semmiről, szülei elváltak. Természetes, hogy segíteni kell, ott lenni neki.
Néha Ádám igyekezett távolságot tartani a volt feleségtől, határt szabni.
De Julcsi mindig új utat talált.
Ne gyere hétvégén, Zsófi nem akar látni.
Ne hívj, csak felzaklatod.
Kérdezte, miért hagytad el őket. Nem tudtam mit mondani.
És Ádám megtört. Akárhányszor próbált elutasítani egy újabb sürgős kérést, Julcsi mindig épp a legérzékenyebb pontját találta el. Hamarosan Zsófi is mami szavait ismételte: Nem szeretsz minket. Mással vagy. Nem akarlak látni.
Egy hétéves nem tud ilyet kitalálni.
Ádám minden ilyen beszélgetés után összetörten, bűntudatosan, üres tekintettel jött haza. És aztán ment is vissza, ha hívták csak ne forduljon el tőle a lánya, ne nézze idegen, hideg szemmel.
Réka értette. Valóban értette.
De elfáradt.
Amint Ádám eltűnt a sarki ház mögött, Réka elhúzódott az ablaktól, homlokát dörzsölte piros, üveglenyomat látszott rajta.
A lakás üresen nyomasztott.
Majdnem éjfél volt már, mikor a zárban megfordult a kulcs.
Réka a konyhában ült, előtte rég kihűlt tea. Hozzá sem nyúlt csak nézte, ahogy a felszínen terjed a sötét hártya. Három órája várt, fülelt minden apró zajra a lépcsőházból.
Ádám csendben lépett be, lekapta a kabátját, felakasztotta. Olyan óvatosan mozgott, mint aki reméli, észrevétlen maradhat.
Mi történt most?
Maga is meglepődött, milyen nyugodtan jön ki a száján három órán át gyakorolta a mondatot, és mire eljött az éjfél, minden érzelem kiégett benne.
Ádám egy pillanatig hallgatott.
Elromlott a bojler. Szerelőt kellett hívni.
Réka lassan felemelte fejét. Ott állt Ádám a konyhaajtóban, nem merte belépni. Valahová mögé, a sötét ablakra nézett.
Hiszen nem tudsz bojlert szerelni.
Szerelőt hívtam.
És neked kellett ott várni? Réka félretolta a csészét. Nem lehetett volna innen intézni? Telefonon?
Ádám összeráncolta szemöldökét, karba fonta kezét. Néma, sűrű csend telepedett rájuk.
Talán még mindig szereted őt?
Most nézett oda. Hirtelen, élesen, dühvel.
Ne mondj ilyen butaságot! Minden a lányomért van. Zsófiért! Julcsihoz semmi közöm!
Belépett a konyhába, Réka pedig önkéntelenül hátracsúsztatta a széket.
Te tudtad, mibe vágsz velem. Tudtad, hogy ott kell majd lennem, hogy van egy gyerekem. Akkor most mi van? Minden alkalommal jelenetet rendezel, ha a lányomhoz megyek?
Réka torka elszorult. Szerette volna keményen válaszolni, büszkén de csak könnyek szúrták a szemét, s az első könnycsepp lecsordult az arcán.
Azt gondoltam elakadt, nyelt egy nagyot. Azt hittem, legalább úgy teszel, mintha szeretnél. Csak színlelnél néha.
Réka, kérlek, hagyd már
Elfáradtam! sikoltott fel a hangja, maga is megijedve attól, milyen éles lett. Elegem van abból, hogy nemhogy második, inkább harmadik vagyok! A volt feleséged után, annak minden szeszélye után, meg egy elromlott bojler után éjszaka!
Ádám a tenyerével ráütött az ajtófélfára.
Mit akarsz tőlem?! Hagyjam el a gyerekemet? Ne menjek hozzá?
Azt akarom, legalább egyszer engem válassz! Réka felpattant, megbillent a csésze, tea ömlött az asztalra. Egyszer mondj nemet! Ne nekem neki! Julcsinak!
Belefáradtam a hisztidbe!
Ádám megfordult, lekapta a kabátját.
Hova mész?
A válasz helyett csapódott az ajtó.
A konyha közepén maradt Réka, a tea csöpögött a linóleumra, fülében még csengett a veszekedés. Felkapta a telefont, tárcsázta Ádám számát. Egy csöngés, kettő, három. A hívott szám nem elérhető.
Próbálta újra. Megint.
Csend.
Réka lassan leült a székre, szorosan magához ölelte a mobilt. Vajon most hozzá ment? Megint hozzá? Vagy csak bolyong a városban, haragosan, sértetten?
Nem tudta. És az ismeretlen fájt igazán.
Az éjszaka végtelennek tűnt.
Réka az ágyon ült, telefon a kézben az kijelző hol sötét, hol világos. Hívni, hallgatni a csöngést, lerakni. Üzenetet írni: Hol vagy? Majd még egyet: Válaszolj légy szíves! És aztán: Félek. Elküldeni majd nézni az egyetlen szürke pipát. Nem kézbesítve. Vagy igen, de nem olvasott. De voltaképpen mi a különbség.
Hajnali négykor Réka abbahagyta a sírást. Elfogytak a könnyei, valahol belül megszáradtak, csak üres csend maradt mögöttük. Felállt, felkapcsolta a villanyt, elnyitotta a szekrényt.
Elég volt.
Most már tényleg elég.
A bőrönd fent volt az egyik polcon, porosan, letört címkével az egyik régi utazásról. Réka ledobta az ágyra, elkezdte pakolni bele a ruhákat. Pulóverek, farmerek, fehérnemű nem válogatott, csak belezsúfolta amit ért. Ha neki mindegy, Rékának is. Jöjjön vissza az üres lakásba. Hívogassa majd, írjon üzeneteket, amit már nem olvas el.
Majd megtudja, milyen érzés.
Hatkor már az előszobában állt Réka. Két bőrönd, táska vállon, kabát félig begombolva. Ránézett a kulcscsomóra a kezében. Ki kellene venni a saját kulcsot, letenni a komódra.
Az ujja nem engedelmeskedett.
Réka rángatta a karikát, próbálta köröm alatt kifeszíteni, de a kulcs nem mozdult, a keze remegett, s a szemében ismét mocorogni kezdett a sírás honnan, honnan jön még mindig könny…
A fene egye meg!
A kulcscsomó a padlóra hullott, megcsörrent a járólapon. Réka nézte egy pillanatig, kettőig aztán csak leült a bőröndre, átkarolta saját magát, és sírásban tört ki. Hangosan, csúnyán, szipogva, rángó lélegzettel, akárcsak gyerekkorában, amikor eltörte az anyja kedvenc vázáját, s azt hitte, megáll a világ.
Nem vette észre, mikor kinyílt az ajtó.
Réka…
Ádám letérdelt elé, közvetlenül a hideg padlóra. Füstszag, éjszakai városi illat áradt belőle.
Réka, bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg!
Felemelte tekintetét. Arcán könnyek, elkenődött smink Ádám gyengéden megfogta a kezét.
Anyámnál voltam. Egész éjjel. Ő aztán jól helyretett félig mosolyogva mondta. Megmondta a magáét.
Réka hallgatott. Figyelte, nem tudta eldönteni, hihet-e neki újra.
Bírósághoz fordulok Julcsi miatt. Hivatalosan, hogy a találkozásaim Zsófival tiszták legyenek, az előírás szerint. Többé nem manipulálhat így, nem állíthatja a lányunkat ellenem.
Ádám ujjai erősebben szorították Rékát.
Téged választalak, Réka. Hallod? Téged. Te vagy az én családom.
Valami megrezdült benne kis, makacs remény, amit egész éjjel próbált kiirtani magából.
Tényleg?
Tényleg.
Réka lehunyta szemét. Meg fog Ádámnak hinni. Utoljára. Aztán pedig ahogy lesz, úgy lesz.
Azt hiszem, ebből az éjszakából megtanultam: néha ki kell mondani, meddig tart az erőnk, és hinni azt, hogy egyszer minket is választanak, nem csak sodródni a kompromisszumokkal. Akkor is, ha minden bizonytalan mert egy új remény többet ér, mint bármilyen elrontott tegnap.
