Meghívtam az egész családot vacsorára, és mindenkinek egy gyönyörű, de üres tányért tettem az asztalra, finom mintázattal. Csak unokám, Katalin előtt tettem egy teli ételt.
Erzsébet Szabóné Kovács nehéz, mindenttudó pillantással végigmérte az asztalt.
Ott volt az egész családja. Fia, Béla Szabó, a feleségével, Klárával. Lánya, Eszter Szabóné, a férjével, Gáborral.
És ott volt Katalin, unokája, vékony, mint a nádszál, csendes, figyelmes szemekkel, amit a felnőttek tévesen ijedtségnek vettek.
A levegőben a formális öltönyök naftalinja keveredett a hideg pénz szagával.
Az öltözött pincérek csendesen letették az üres porcelántányérokat a vendégek elé. Kézzel festett, arany díszítésű kék szegélyű tányérok. Tökéletesen, szándékosan üresek.
Csak Kati előtt tettek egy teli tányért. Sült lazacot, keserű spárgát, fűszeres tejszínes mártást. A lány összehúzódott, mintha a vacsora az ő hibája lenne.
Béla volt az első, aki nem bírta tovább. Ápolt arca elvörösödött.
Anya, mi ez a cirkusz?
Klára rögtön lesitette a férjét, gyűrűkkel teli kezét a könyökére téve.
Béla, biztos vagyok benne, Erzsébetnének megvan az oka.
Nem értem mondta halkan Eszter, zavartan nézve az üres tányérjára, majd anyja rejtélyes arcára. Férje, Gábor, csak lenézően eltorzította az ajkát.
Erzsébetné lassan felemelte a nehéz kristálypoharat.
Ez nem cirkusz, gyerekeim. Ez a vacsora. Az igazságos vacsora.
Bólintott Kati tányérja felé.
Egyél, Kati. Ne szégyenlősködj.
A lány izgatottan fogta meg a villát, de nem evett. A felnőttek úgy néztek rá, mintha ellopta volna tőlük a vacsorát. Mindegyiküktől.
Erzsébetné kortyot ivott a borából.
Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy őszintén vacsorázzunk. Ma mindannyian azt kapjátok, amit érdemeltek.
Szemét a fiára emelte.
Te mindig azt mondtad nekem, hogy az igazság és a józan ész a lényeg. Itt van a józan ész. Tiszta formában.
Béla arcán megfeszültek az erek.
Nem veszek részt ebben a bohózatban.
Miért ne? mosolyodott el Erzsébetné. Épp most kezdődik az igazán érdekes rész.
Béla hirtelen elhúzta a széket, és felállt. Drága öltönye megfeszült erős vállain.
Ez megalázó. Azonnal távozunk.
Ülj le, Béla anyja hangja nem volt hangos, de olyan határozott, hogy a fia megállt. Évek óta nem hallotta ezt a hangot. Mióta nem kisfiú, és megtanulta úgy kérni a pénzt, mintha szívességet tesz.
Lassan visszaült.
Megalázó, Béla, ha éjjel háromkor hívsz a titkos kaszinóból, és könyörögsz, hogy törlesszem a tartozásodat, mert Klári nem szabad, hogy megtudja. Aztán másnap az asztalnál meséled, milyen sikeres üzletember vagy.
Klára megremegett, és mintha megégette volna magát, elrántotta a kezét a férje karjáról. Szemei hidegen, élesen meredtek Bélára.
A tányérod üres, mert te mindig az enyémből eszel folytatta Erzsébetné, nem emelve a hangját. Elveszel, de soha nem adsz vissza. Az egész életed egy kölcsön, amit soha nem tervezel visszafizetni.
Szemét a menyére fordította. Klára azonnal megváltoztatta az arckifejezését, szimpatiát és törődést színlelve.
Erzsébetné, annyira hálásak vagyunk mindenért
A háládnak, Klára, van egy ára. A látogatásaid mindig csodásan egybeestek a kedvenc butikjaid új kollekcióinak érkezésével. Emlékszem, az utolsó udvarias látogatásod után egy nyaklánc jelent meg rajtad, amit most is gondosan rejtegetsz a hajad alatt. Csodálatos véletlen, nemde?
Klára arca megfagyott. A maszk repedni kezdett.
Erzsébetné a lányához fordult. Eszter már sírt csendesen, hang nélkül, könnyeit a fehér abroszra ejtve.
Anya, miért? Mit tettem neked?
Semmit, Eszterkém. Semmit nem tettél nekem. És semmit nem tettél értem.
Szünetet tartott, hagyva, hogy a szavak mélyen hatoljanak.
Amikor múlt hónapban tüdőgyulladással ágynak estem, a futárod hozott egy csokrot. Szép. Drága. Mellé egy névjegykártyát nyomtatott szöveggel. Még alá sem írtad. Aznap este hív
