— Anya mondta, az étteremben már megerősítették az asztalt — mondta Zsóka olyan közömbösen, mintha észre sem venné Orsolya feszült hangját. — Na és a pénz ügye? Ti meg Andrással már utaltátok?
Orsolya néhány másodpercig hallgatott, próbálva megtalálni a megfelelő szavakat, de Zsóka már folytatta:
— Amúgy nem is olyan nagy összeg, őszintén szólva, egy pillanatra gondoltam, hogy belerakok a saját pénzemből is, de tudod, az én kiadásaimmal… Hiszen anyának szól mindez, érted.
— Várj csak — szakította félbe végül Orsolya, erőfeszítéssel nyugodt maradva. — Mi nem egyeztünk erről. András nem említett semmit.
— Jaj, dehogyis, te is tudod, hogy ő mindent elfelejt — nevetett Zsóka, mintha ez természetes volna. — Mondtam neki, hogy tőletek kb. négyszáz jön ki. Nem nagy dolog egy ilyen alkalomhoz.
A szavak úgy hangzottak, mintha már rég elvolna döntve minden, és bármilyen ellenkezés nevetséges lenne. Orsolya szorongatta a telefont, érezve, hogy felfokozódik a dühe.
— Négyszáz ezer? — kérdezte lassan, majdnem suttogva.
— Igen, és még kedvezményt is kiharcoltam! Ott lesznek a torták, a kiszolgálás, majd meglátod. Anya odalesz. Na mindegy, ne aggódj, már odaadtam a foglalót. András azt mondta, ti utaljátok az egészet.
Zsóka letette a telefont válaszra sem várva.
Orsolya mozdulatlanul ült, a készüléket bámulva. A torkában egy érzelmi csomó szorult össze, és csak egy gondolat járt a fejében: „Megint ez az egyoldalú játék.”
***
Este a konyhában a levegő feszült volt, mint a megfeszített húr. András kinyitotta a hűtőt, kivett egy üveg ásványvizet, és Orsolya arcába nézve mormogta:
— Zsóka azt mondta, ellenzed, hogy adjunk pénzt az étteremre.
Orsolya megfagyott.
— Ellenzezem? Így fogalmazott? — Felállt a székről, próbálva uralkodni magán. — Miért, én tagadtam volna? Egyáltalán nem tudtam róla, amíg fel nem hívott, és tényszerűen közölte.
András megfordult, összeráncolta a homlokát.
— Hagyd már, ő nem magának csinálja. Anya nem minden évben ünnepli a születésnapját.
— Nem számít, hogy a mi pénzünkből „ügyeskedik”? Négyszáz, András! — Orsolya visszafogta magát, nehogy ordítson. — Négyszáz ezer! Ez normális?
András vállat vont, és elfordította a tekintetét.
— Hát, ez anya. Mit akarsz? Zsóka jól csinálta, mindent megszervezett.
Orsolya fújta a levegőt.
— Persze, jól csinálta. Könnyű más zsebéből nagylelkűnek lenni. És tudod, András, nem értem, miért mondtál rá egyből. Mi egyeztünk erről? Nem. Ő eldöntötte, te meg bólintottál.
— Hagyd már abba. — András legyintett, és megragadta a poharát. — Jószándékúan csinálta.
— Kinek jóra? Nekünk? Anyának? Vagy magának? — Orsolya felemelte a hangját, de hirtelen lecsendesítette magát, nehogy felébressze a fiút. — András, én nem bírom tovább. Nála mindig ez megy: „adjatok, utaljatok, fizessétek”. Aztán eltűnik, mintha mi sem történt volna.
Csendben ült, a pohár tartalmát bámulva.
— Mit tehetnék? Ő ilyen. Akarsz, beszélj vele te.
— Már beszéltem — vágta rá szárazon Orsolya. — És tudod, mit válaszolt? Hogy ez a mi kötelességünk.
— Mit vártál? Egyedül cipel mindent. Lehet, neki nehezebb az élete, mint nekünk.
— Ő cipel?! — Orsolya nem bírta tovább. — András, ő csak kihasznál mindenkit. Te meg tapsolsz neki!
A vita zátonyra futott. András vállat vont, motyogott valamit, és kiment a szobából, Orsolya pedig egyedül maradt a gondolataival.
***
Másnap reggel váratlan hívás ébresztette. Orsolya kelletlenül vette fel.
— Orsi, szia! Nem vagy elfoglalva? — Zsóka hangja meglepően vidám volt.
— Hallgatlak — válaszolta ridegen Orsolya, előre érrezve az új „ügyet”.
— Figyelj, segítségre lenne szükségem. Egy szomszéddal elindítottunk egy kis projektet. Webshop, tudod, milyen lehetőségek vannak manapság. Szóval, fizetnem kéne pár dolgot, de most teljesen üres a kassza. Arra gondoltam, adnád ide a bankkártyádat. Ideiglenesen, pár napra.
Orsolya egy pillanatra megbénult, próbálva feldolgozni a hallottakat.
— Zsóka — hangja szilárd lett —, komolyan? Az én kártyámat?
— Igen! Mi ezzel a baj? Tudod, én akkurátus vagyok. Mindent elszámolok, visszafizetek, nem költök feleslegesen.
— Nem. Ez nem járható.
A vonal túloldalán csönd támadt.
— Nem értem — Zsóka hangja bizonytalanabb lett. — Ez csak egy kártya. Miért nem segítesz?
— Zsóka, mert fontosabb a nyugalmam. És a kártyám.
— Orsi, te nem bízol bennem? — Zsóka hangja sértődöttnek tűnt, de inkább csak taktikának. — Hiszen család vagyunk.
Orsolya összeszorította a fogait, nehogy többet mondjon.
— Zsóka, fejezzük itt be. Dolgom van.
Letette a telefont, egyidejűleg megkönnyebbülés és düh öntötte el. Zsóka túllépte az összes határt.
Este, mikor András hazaért, Orsolya már tudta: nehéz lesz a beszélgetés.
— András — kezdte nyugodtan —, a húgod megint hívott.
Lassan vetkőzött, nem sietve hozzáfordulni.
— És?
— A kártyámat kérte. Az enyémet. A projekthez.
András megállt, meglepődve nézett rá.
— Mit válaszoltál?
— Hogy nem, természetesen.
— Miért nem segíthettél volna? — szólt hirtelen metszően. — Hiszen Zsóka.
Orsolya mélyet lélegzett, nehogy kitörjön.
— András, ez egy családi vonás, hogy nem látod a kérések és a pofátlanság közti különbséget? Ő nem tud magától megoldani semmit?
— Orsi, nem milliókról volt szó. Te mindent túlbonyolítasz.
Rámeredt, alig hitte a fülének.
— Én bonyolítom túl? Komolyan gondolod, hogy így lehet élni?
András hallgatott, majd motyogta:
— Csak segítségre volt szüksége, ennyi.
— Persze, aztán ő eltűnik, mi meg üljünk a bajban.
Intett, mintha le akarná zárni a vitát, és kiment.
Orsolya a konyhaasztalnál ült, érezve, hogy valami végleg összetört benne. Zsóka nem csak beleavatkozott az életükbe — tönkretette azt.
Egész este azon gondolkodott, hogyan vetessen véget ennek. Fejében kialakult egy terv: nyugodt, logikus és végleges.
***
A következő héten meghívták András családjához. Majdnem mindenki ott volt: nagyszülők, nagybácsik, unokatestvérek. Zsóka, mint mindig, a figyelem középpontjában állt. Hangosan mesélte, hogyan „fektet a jövőbe”. Orsolya nyugodt, közönyös arccal figyelte a jelenetet.
András mellette ült, idegesen, mintha valami rosszat sejtett volna.
— Így — folytatta Zsóka a társasághoz szólva —, a szomszéddal indítottunk egy szuper projektet. A saját erőnkből csináljuk, tudjátok, milyen nehéz manapság.
Orsolya köhögött, hogy felhívja magára a figyelmet.
— Zsóka, nem zavar, hogy a projektben mások pénzét próbálod használni?
Mindenki elhallgatott. Zsóka nem is értette rögtön, hogy rá vonatkozik.
— Miről beszélsz? — hangja feszült lett.
— Te kértél tőlem bankkártyát „átmeneti kiadásokra”. Még András is adott neked pénzt az autójavításra. Egyébként visszaadtad?
Zsóka elpirult.
— Hát, ezek apróságok. Minek hozod ide?
Orsolya nem hagyta abba.
— Nem apróság, ha állandóan mások rovására élsz.
— Nem értem, miért vagy ilyen gonosz — próbált mosolyogni Zsóka, de bizonytalanul. — Hiszen család vagyunk.
— Család? — Orsolya felemelte a szemöldökét. — Ez nem család, Zsóka. Milyen család az, ahol elveszel, de nem adsz vissza, majd még sértődött is vagy, ha nemet mondanak.
Mindenki hallgatott. András próbált szólni, de Orsolya leállította.
— Nem, András. Elég a pártfogásból. Már egy vagyonba és idegbe került ő. Most pedig magyarázza meg, miért kellett a kártyám.
Zsóka felugrott, ökölbe szorított kézzel.
— Csak irigy vagy, Orsi! Én mindenkiért törődöm, te meg csak a filléreket számolod.
— Irigy? — Orsolya elmosolyodott. — Hogy másokat becsapsz? Ne nevettess.
Zsóka csapott az asztalra, és kirohant.
András felállt, fájdalommal a szemében.
— Miért csináltad ezt? Ez az én húgom.
— Te miért engeded neki? — nézett egyenesen Orsolya.
Nem válaszolt, csak rázta a fejét, és Zsókát kereste.
Orsolya tudta: az igazság napvilágra került. De ez nem győzelemnek, hanem vereségnek tűnt. A többiek hallgattak, kerülve a tekintetét.
Este András nem jött haza. Rövid üzenet érkezett: „Idő kell, hogy végiggondoljam.”
Orsolya a kanapén ült. Tudta, helyesen cselekedett, de valami mélyen nem győzelemként érezte.







