Liliána a munkahelyén, egy budapesti bankban előléptetést kapott, és ezzel a jelleme is megváltozott. A csendes, nyugodt nőből hirtelen ingerlékeny, éles nyelvű és követelőző asszony lett. Tamás, a férje, nem értette: „Mi ez a sok kritika? Eddig minden rendben volt.” Liliána azzal vádolta, hogy otthon semmit sem csinál – hogy miért neki kell főznie, takarítania és a gyerekkel is foglalkoznia. Tamás viszont nem látta a problémát. „Egy panelban, Miskolcon, nincs férfimunka. A polcok megvannak, a csap nem csepeg. A főzés meg nem férfias dolog.” Egyszer mégis megkérte a gulyáslevesét, de csak annyi választ kapott: „Ha meghámozod a zöldségeket, akkor megfőzöm.” Tamás felfortyant: „Te is meg tudod csinálni! Nő vagy!” Liliána egyre többször későn ért haza, a fiukat pedig már mindig utoljára vitték ki az óvodából. Tamás sajnálta a kisfiút, de ő maga nem ment érte – mi van, ha fel kell tolni egy szekrényt vagy meg kell javítani egy csövet?
Úgy érezte, a felesége már nem értékeli. Egyre többször morogta: „Minek kellett ez az előléptetés? Maradtál volna csendben – és minden ugyanolyan lenne.” Liliána nyugodtan válaszolt: „Akkor megpróbálhatod te is előlépni a fejlesztési osztályon, többet keresel – én visszaülök otthonra, főzök, a fiunkel leszek. De két fizetésből nem jövünk ki. Anyám segített, de most neki is megvannak a saját gondjai.” Tamás csak dühöngött: „Most meg felújítást akar!”
Ő maga nem is igyekezett karriert építeni. Látta, ahogy a főnöke hétvégén is dolgozik, és csak legyintett: „Kösz, nem kérem. Én ledolgozom a magamét – és haza.” De minél többet hallotta Liliána vádjait, annál jobban nőtt benne a harag. Úgy döntött: „Ha főnökasszony akar lenni, akkor érezze meg, milyen egyedül lenni.” Egyre többet maradt a munkahelyén, majd viszonyt kezdett egy könyvelőnővel, Virággal. Nem volt szépség, de kellemes alakja, lágy hangja és a friss sütemények ott voltak nála.
Virágnak volt egy kisfia, de ez Tamást nem zavarta. Nála úgy érezte magát, mint aki valóra való. Meleg takaró, frissen főtt vacsora, csodáló tekintet. Egyre gyakrabban találkoztak. Közben Liliána anyja vitte haza az unokát – ő maga teljesen belemerült egy nagy projektbe. Tamás örült: „Így jó. Ő nem főz, én meg nem éhezek. Virág etet és dicsér. Minden fair.” Csak Virágnak voltak szabályai. Ha Tamás nem vitt csokit, parfümöt vagy pénzt „valami szépre”, megkomorodott. A vacsora egyszerűbb lett, a kedvessége ridegebb.
Tamást ez nyugtalanította, de megnyugtatta magát: „Nem baj. Nem szerelmet akar, csak figyelmet és egy kis pénzt. De ha Liliána megtudja, hogy elmegyek, akkor majd meglátja.” Amikor Virág, szemtelenül nyersen, bundát követelt, Tamás rájött: itt az ideje lezárni a darabot.
Berohant haza, megvárta Liliánát, és komor arccal közölte:
„Lili, elég. Férfi vagyok! Hideg vacsora, rend a lakásban, tiszta zokni! Te hamarabb érsz haza – miért nem főzöl? Vagy a mosás is nehéz?”
Liliána csendben levetkőzött, letette az aktatáskáját, és fáradtan kérdezte:
„Ennyi?”
„Nem!” – mondta Tamás méltatlankodva. „Elmegyek! Egy másik nőhöz! Aki értékel engem! Összepakoltam – és kész! Élj egyedül!”
„Jól döntöttél.” – bólintott Liliána. „Menj. Elegem van egy lusta nyavalygóból. A lakás marad az enyém. Az hitelt én fizettem. Az ügyvéd igazolja – te semmit nem tettél bele.”
Tamást mintha forró vízzel öntötték volna le. Hogyhogy? Hol a könyörgés? A könnyek? Azt várta, Liliána megfogja, és könyörög, hogy maradjon. Ehelyett csak hideg számítás volt a válasz.
Dühében összeszedte a cuccát, és elment Virághoz. Magabiztosan kopogott: „Drágám, most már veled leszek. Örökre!” Virág kinyitotta, végignézte, összecsapta a karját:
„Ki mondta, hogy itt akarlak lakni? Nekem gyerekem van, albérlet, kis fizetés. Te nem megoldás vagy, hanem költség. Ha nem vagy hajlandó fizetni – takarodj!”
Aztán becsapta az ajtót. Tamás ott maradt a lépcsőházban – a táskájával, a megtört hiúságával és üres kézzel. Senkinek sem kellett. Sem a feleségének, sem a szeretőjének. És évek óta először – igazán egyedül.
Az élet néha kegyetlenül emlékeztet: aki másokból akar megélni, az mindig üres kézzel marad.
