Meddig bírja a meny a kérlelhetetlen anyóst? – Egy magyar család története: Ikrekkel, betegséggel és egy „önfeláldozó” nagymamával — Ikrek?! – bukott ki Irénből. Nő igyekezett leplezni felháborodását, de ez sosem ment igazán. Ági pontosan tudta, hogy anyósa szívéből nem remélhet még egy szemernyi őszinteséget sem. Irén sosem szerette Ágit, mindig úgy gondolta, a fia, Vili, jobbat érdemelne. Közben az ismerősök pont fordítva vélekedtek: Ági lehetne válogatósabb is Vilihez képest. Ági nagyon kedves és művelt lány volt, huszonhárom évesen végzett a Corvinuson és remek állása volt egy magánklinikánál. Igaz, egy kisvárosból származott, de az apukája ott egy vállalat igazgatója volt, az anyukája pedig főiskolai tanár. Egy szóval: bunkó vagy műveletlen soha nem volt – de Irén szerint csak egy „egyszerű vidéki”. — Na, gratulálok! Dupla öröm! – motyogta Irén kelletlenül. A jövendőbeli boldogsághoz azonban nem kívánt hozzájárulni. Ági terhessége nehéz volt, veszélyeztetett állapottal – többször kórházban is kellett feküdnie. Vili szinte minden nap bejárt hozzá, de anyósa, aki mindössze két villamosmegállónyira lakott, egyszer sem látogatta meg. Az ikrek születésekor Irén a kórházba sem ment. Vili hívta ugyan, de az első negyven napban se jelent meg unokái körül. — Nem illik! Mi van, ha betegséget viszek be… Majd ha megerősödnek, akkor jövök, addig nem! A kislányok három hónaposak voltak, mikor Ági összefutott anyósával a CBA előtt. Irén arckifejezésén látszott, hogy a mosolya erőltetett, és fogcsikorgatva kérdezett rá: — Na, hogy vannak a gyerekeid? Ági őszintén mosolygott. — Sétálunk! A babakocsi óriási, de a friss levegő kell nekik! Irén továbbindult volna, de meglátta egy régi ismerősét, Mariskát, aki már messziről integetett. — Irénke! Szervusz! Istenem, ezek az unokáid? — Igen, Mariska, ez az én kincsem! Ági emlékezett Mariskára, óvatosan köszönt neki. — Két kislány egyszerre! Ágika, hogy bírod?! Ilyen törékenyen! — Ági igazi hősnő! – vágta rá Irén. Ági sokkot kapott: pár perce menekült volna a nagymamaságtól, most meg előadja a mintaboldog nagymamát. Mariska és Irén lelkendeztek, ám Ági csak érdekes információkat hallott saját életéről – most Irén segít, most boldog. Amint Mariska elment, Irén arcáról eltűnt a szelíd mosoly, s szótlanul elviharzott. Este Ági mindent elmesélt Vilinek, aki csak vállat vont: — Ez az én anyám. Mindig is ilyen volt. Gyerekkoromban is hazudott, bezzeg azt mesélte, velem tanult éjszakákig, közben inkább sorozatot nézett… Ne foglalkozz vele! Az évek teltek, Irén viszonya a családhoz mit sem változott. Egy nap aztán Irén megsérült: eltört a lába. Ekkor támadt „zseniális” ötlete: — Nálatok fogok lakni! – jelentette be Áginak és Vilinek. A házaspár tudta, mi következik, de nemet mondani nem tudtak. Az életük pokollá vált. Átköltöztek a gyerekszobába, a háló Iréné lett. Segíteni, főzni, takarítani kellett rá, úgy viselkedett, mint egy harmadik gyerek. A két és fél éves ikreket bölcsibe adták, Ági visszament félállásba. Egy reggel aztán, miközben próbáltak időben elindulni, Irén a szomszéd szobából hívta fel Vilit: — Nem tudok aludni a reggeli rohangálásaitoktól meg az ordítozó gyerekeitektől! Vili vörös lett, betört a szobába: — Ha aludni akarsz, a gyerekeket rád hagyhatjuk! Jó lesz?! Irén elnémult, pár nap múlva elköltözött, még a gipszet sem várták meg, hogy levegyék róla. Vilit nem zavarta, Ágit viszont bántotta a bűntudat – de mit is tehetett volna másként? Ági péntekenként korábban végzett, jött a rituálé: lányokért ment, édességet vettek, és megnéztek egy mesét. Egyik pénteki délután csöngettek: Irén állt ott, kézen fogva Lénárd fiát, Petit. — Lenyám lepasszolta egy időre. Nekem most el kell intéznem valamit, el tudnád vigyázni másfél órát? Ági csak annyit kérdezett: — Peti, maradsz velünk? A fiú bólintott, Irén már a liftbe lépett. — Mikor jössz érte? — Legkésőbb két óra! Se bú, se bá – Irén elment. Vili este hétkor ért haza, meglepődve üdvözölte a konyhában Petit. — Nálunk vagy, hősöm? Hol van Lina? Ági sóhajtott: — Az anyukád hozta. Csak két órára… Már öt óra telt el. — És Lina hol van? — Nem írtam neki… Anyádnak ígérte meg, hogy vigyáz rá. Vili telefonált Linának, aki hamarosan átjött. Este fél kilenckor még mindig Irént várták. A gyerekek játszottak, a felnőttek a konyhában beszélgettek. — Tényleg várjunk a mamára? A gyerekeket el kéne fektetni már… — Egy este nem számít, Ági. De ezt a mamával tisztázni kell. Ekkor csöngettek. Irén jelent meg, gyorsan leszerette volna kapni Petit: — Nos, jöttem érte! Ekkor jelent meg Vili és Lina. — Mama, veled minden rendben van? — Hogy beszélsz így az anyáddal?! — Mama! Neked adtam rá a gyereket, nem Áginak! Mit csináltál egész nap?! Irén nevetett: — Mindegy, Lini! Áginak úgyis jól megy a gyereknevelés, nekem dolgom volt! — Mama! Milyen dolgod? Egy szalontúra számít nagymamai feladatmegoldásnak?! – vágott közbe Vili. – Meg se kérdezted Ágit, ráér-e! Irén zavartan hallgatott. Lina így folytatta: — Reggel még hosszabb volt a hajad, most rövidebb – nyilván fodrásznál voltál. A körmöd is más színű… Irén nem tudott felelni. — Tényleg nincs benned bűntudat?! Ritkán kérünk tőled segítséget, de mindent Ágira húzol. Talán ő is szívesen menne néha fodrászhoz? Erre Irén vörös lett, s dühösen kiszólt: — Hát ugyan, milyen fodrász? Ági mindig is egy szürke kis vidéki egérke marad! Abból nem lesz pesties úrilány! Egy pillanatra síri csend lett. Majd Vili belekiáltott: — Takarodj innen! Vili karon fogta az anyját, kitessékelte, becsapta az ajtót. Arca könnyező Ágit látva testvére is mellé állt. Fájt Áginak, de abból erőt is merített: ha még a saját gyerekeivel sem törődik Irén, akkor bizony nem benne van a hiba. És talán nem is lesz soha elég jó egy rossz ember szemében. Azóta is csak minimális a kapcsolat. Vili és Lina olykor segítenek anyjuknak, de Irén igazán sosem lett anyókából igazi nagymama. Pár képet azért a Facebookra feltette „Boldog Nagymama-napot mindenkinek, aki unokát nevel!” felirattal. Ági csak keserűen mosolygott – de Viliék ekkor már humorral oktatták ki anyjukat… Kár, hogy csak ennyi maradt a nagycsaládi szeretetből.

Menyem tűrte az anyósát és ez lett a vége

Ikrek?! bukott ki Irén néniből.

A nő nagy igyekezettel próbálta leplezni felháborodását, de ez sehogy sem sikerült neki. Jázmin pontosan tudta, hogy Irénből őszinte öröm sosem fakad majd. Irén néninek sosem volt szimpatikus Jázmin, mindig úgy gondolta, nem elég jó párja a fiának. Pedig a környezetük éppen fordítva látta: a legtöbben azt mondták, hogy inkább Gergő volt kissé egyszerű lány ilyen kifinomult nőhöz.

Jázmin kedves, csinos és tanult volt; huszonhárom évesen végzett a közgázon, és rendes állást talált egy magánklinika-hálózatban. Igaz, kisvárosból származott, de apja egy helyi vállalatot vezetett, anyja pedig a városi egyetemen tanított. Szóval Jázmint sem neveletlennek, sem tanulatlannak nem lehetett nevezni. Mégis: Irén néni folyton lenézte, egyszerű kis vidéki lánynak látta.

Hát gratulálok! Micsoda öröm! Kétszeres öröm! mormogta Irén néni.

Csakhogy része lenni ebben az örömben már nem akart. Jázmin terhessége nehezen telt: egyszerűen veszélyeztetett várandós lett, az orvosok hol vetélés, hol koraszülés veszélyével fenyegettek. Gyakran került kórházba, sokat feküdt benn. Gergő minden nap bement hozzá, de Gergő anyja, aki mindössze két villamosmegállóra lakott, egyszer sem látogatta meg Jázmint.

A kórházból való hazaengedéskor, mikor az ikerlányokat végre hazahozhatták, Irén néni megint nem jelent meg. Sehogy sem bírták rávenni az első negyven napban még csak nem is nézett be.

Nem illik! Hátha valami bacilust viszek rájuk! Nem, majd ha megerősödnek, bemutatkozom nagymamaként.

Már három hónaposak voltak a lányok, amikor Jázmin összefutott anyósával a bolt előtt. Irén néni kényszeredett mosollyal odavetette:

Na, hogy vagytok, lánykák?

Jázmin visszamosolygott, most teljesen őszintén.

Sétálunk! Nagy babakocsi, nincs mit tenni, kell a levegő a gyerekeknek.

Irén néni biccentett, tovább akart menni, de meglátta régi ismerősét, aki már messziről integetett.

Irénke! Szia! Jézusom, az unokáid?

Bizony, Galika! Kincseim!

Jázmin ismerte Galgóczi Pálnét. Illedelmesen köszönt.

Rögtön kettőt! Jázminka, hogy bírtad ki? Törékeny vagy!

Hát Jázmin egy hős! helyeselt Irén néni.

A fiatal anya döbbenten nézte anyósát. Nem hitt a fülének! Az előbb még menekült az unokák elől, most meg parádézik, mintha mindig ilyen nagymama lett volna!

Galika néni és Irén néni csak csicseregtek tovább Jázmin csak foszlányokat hallott: hogy az ikrek igazi öröm, hogy Jázmin csodálatosan helytáll, hogy Irén sokat segít. Jázmin megtudott magáról annyi újat, hogy szóhoz sem jutott. Csak mikor Galika emlékezett rá, hogy dolga van…

Na, mennem kell, siessünk, még a bankba is kell mennem! Vigyázzatok magatokra!

Irén néni kivárt harminc másodpercet, s amint eltűnt a barátnő, lehervadt arcáról a mosoly. Szárazon elköszönt menyétől és elviharzott.

Este Jázmin elmesélte Gergőnek a találkozást. Ő csak vállat vont.

Jázmin, ilyen az anyám Soha nem segített, viszont mindig szeretett történeteket mesélni. Állítja, órákat tanultunk, holott én írta a leckém, ő sorozatot nézett Szerinte Lencsét is három órát vitte a szabadba minden nap, valójában én toltam a hintát, ő meg frizurát csinált, sminkelt. Ne törődj vele, kérlek!

Jázmin ezekről a sztorikról már ezerszer hallott de sosem szokta meg, hogy egyszer majd ő is legalább egyben főszereplő lesz.

***

Évek teltek, és Irén néni semmit sem változott gyerekekkel, unokákkal sem. Mígnem egy napon baleset érte: taxiból kiszállva csúnyán megbotlott, eltörte a lábát. Ekkor zseniális ötlete támadt.

Nálatok maradok egy darabig! jelentette be Jázminéknak.

Gergőék csak összenéztek; tudták, mire számíthatnak, s nem mondhattak nemet sem.

Elkezdődött a pokol: ők átköltöztek a gyerekszobába, a hálóban Irén néni telepedett meg. Úgy viselkedett, mint egy harmadik gyerek: főzni kellett, körülötte pakolni, fürdetni segíteni, boltba járni.

A dupla baj: az ikrek már két és fél évesek voltak, Jázmin megpróbált visszamenni legalább félállásba, ezért a lányokat bölcsibe íratták. Minden reggel küzdelem volt: sírás-rívás, toporzékolás. Gergő és Jázmin küzdöttek a kicsikkel, akik nem akarták az ágyikót elhagyni ők meg siettek dolgozni.

Egy nap, közvetlenül indulás előtt, csörgött Gergő telefonja:

Anya? Miért hívsz? A másik szobában vagy!

Nem tudok felkelni, fiam, törött a lábam

Anya, ott a mankód

Fogd be, Iván! Amit mondani akarok, nem kell hozzá felállnom!

Jó, anya, mondjad gyorsan

Ki nem állhatom ezt a reggeli rohangálást, ordibálást! Nem tudok tőletek aludni, ti meg a gyerekeitek egyfolytában zsibonganak!

Gergő vörös lett a dühtől. Odament, feltépte az ajtót:

Ha aludni akarsz, anyu, akkor talán majd a gyerekeket is rád hagyjuk! Akarsz babysittelni?!

Irén néni halálra vált. Hamarosan elköltözött megszállt lakásból, még a gipszlevételt sem várta meg. Gergőnek persze nem hiányzott, de Jázmin benne ragadt a bűntudat. Mintha ő tehetne mindenről, hogy a férje összekapott az anyjával de mégis, mit tehet mást?

***

Péntekenként Jázmin csak félnapot dolgozott. Ebédre ment a gyerekekért, beugrottak a boltba valami finomságért, aztán otthon vetített nekik egy mesét a projektoron. Ez a péntek sem volt más csakhogy csöngettek.

Az ajtó előtt Irén néni állt, kézen fogva Petikét, Lencse fiát.

Irén néni, történt valami?

Lencse rám bízta estig, de nekem sürgős dolgom van! Vigyázz rá egy-másfél órát, kérlek!

Jázmin hirtelen nem tudott mit mondani. Petike fél évvel fiatalabb volt az ikreknél, csendes gyerek, így Jázmin leguggolt, kedvesen szólt hozzá.

Peti, ugye elleszel nálam?

A kisfiú bólintott. Mire Jázmin felnézett, Irén néni már a liftbe lépett.

Mikorra hozza vissza?

Maximum két órán belül!

Még csak el sem búcsúzott, se az unokától, se a menyétől már el is tűnt.

***

Gergő este hétkor ért haza. Meglepve látta a konyhában ülő unokaöccsét, ahogy eszi a fasírtot.

Szervusz, pajtás! Hát te hogy kerülsz ide? Lencse hol van?

A gyerek Gergőre mosolygott, Jázmin nagyot sóhajtott. Tudta, elkerülhetetlen elmesélni, hogy volt.

Anyukád hozta Pár órára szólt volna, de már majdnem öt órája itt van

Aggódva pillantott férjére.

És Lencse?

Nem akartam írni neki, nehogy Irén nénit bajba sodorjam. Lencse bízott rá a gyereket.

Gergő nem hitt a fülének.

Jázmin, kedves vagy, de ez nem normális! Anya, megmondta hova ment?

Jázmin megrázta a fejét. Gergő elővette a telefonját, hívta Lencsét, aki ahogy megtudta hol van Peti, sietett jönni.

***

Este fél kilenc. A gyerekek a szobában játszottak. Jázmin, Gergő és Lencse a konyhában ültek.

Tényleg, várjuk még anyámat? Hamarosan fürdetni kéne a gyerekeket.

Jázmin, ma picit később fekszenek le. Anyámmal meg tisztázzuk ezt.

Ahogy kimondta, már csengett is a csengő. Jázmin ment ajtót nyitni.

No, akkor jövök Petiért! mondta Irén néni afféle intézö hangon.

Jázmin nyelt egyet. Ekkor Gergő és Lencse is kijöttek a folyosóra.

Mama, mi a helyzet a lelkiismereteddel?

Hogy beszéltek ti velem, a saját anyátokkal?!

Ne tereld a szót, mama! Én rád bíztam Petikét! Neked! Nem Jázminra… Mit csináltál vele?

Irén néni felnevetett.

Ugyan már, Lencse! Hát neki kettő is van, ügyes velük. Nekem meg dolgom volt!

Gergő előre lépett.

Anyu! Milyen fontos dolgod volt? Megkérdezted volna legalább, Jázmin ráér-e?

Uramisten, hát miért kéne ezt kérdezni?

Hol voltál? kérdezte Gergő újra.

Most Lencse kezdett idegesen kuncogni.

Szerintem anya előbb fodrászhoz ment, reggel hosszabb volt a haja. Utána manikűr Reggel piros volt a körme, most meg rózsaszín.

Irén néni zavarba jött, de nem tudott mit felelni.

Egy szikrányi szégyenérzet sincs benned? kérdezte Gergő.

Irén néni csak nézte a gyerekeit.

Egyszer kérünk, azt is másra tolod Nem lehet, hogy Jázmin is szeretne fodrászhoz menni? Manikűrre vágyik talán!

Irén néni elvörösödött, és ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, megkeményedett.

Uramatyám, Gergő! Minek az neki? Ő sose volt egy menő pesti nőcske, hanem csak egy kis semmi vidéki… Az is marad!

Egy másodperc csend lett, aztán felcsattant:

Takarodj!

Gergő kíméletlenül karon fogta anyját, s egy mozdulattal kitessékelte az ajtón. Hangosan becsapta, sóhajtott s mikor felemelte a fejét, látta, hogy Jázmin könnyei potyognak. Ő és Lencse azonnal vigasztalni kezdte.

Jázminnak nagyon fájt, de valahol megnyugtató érzés is volt: Irén néni a saját gyermekeit sem értékeli sokra; így legalább világos, nem benne van a hiba. Jó szeretett volna lenni, de rájött, hogy egy rossz ember számára talán sosem lesz elég jó az ember.

Az anya kapcsolata azóta megszűnt. Gergő és Lencse ritkán segítettek az anyjuknak, Irén néni pedig nem volt része a család mindennapjainak. Sokat sértődött, de végül a gyerekközelség iránti vágya felülkerekedett, s keresett valami középutat ám a mai napig nem igazán segített az unokáknak.

Egy nap Jázmin látta, amint Irén néni a csoportos csevegőben kirakta az összes unokája képét, föléírva: Boldog Nagymama napot mindenkinek, aki felneveli az unokáit! Jázmin csak keserűen elmosolyodott, este Gergőék pedig alaposan ki is nevették anyjukat emiatt. Jázminnak helytelennek tűnt kinevetni az anyóst, de nem tudott nem nevetniMásnap délután, miközben Jázmin leemelte az ikreket a csúszdáról, Lencse lépett mellé.

Úgy érzem, lassan megkönnyebbülünk, nem? kérdezte csendben.

Jázmin bólintott. A park tele volt szülőkkel, nagymamákkal, gyerekekkel de ő csak a saját kislányai szemében látta, mit jelent a biztonság. Az ég lassan felhősödött, a levegőben ott volt már a nyár előszobája.

Tudod folytatta Lencse halkan , néha az embernek le kell mondania arról, amit nem kaphat meg. Anya sosem lesz olyan nagymama, amilyet elképzeltünk, de legalább mi azok lehetünk a gyerekeinknek, amire szükségük van.

Jázmin elmosolyodott, s mikor az egyik kislánya odaszaladt hozzá, magához ölelte. A múlt elpárolgott, most már csak a jelen számított.

Esténként a konyhában, ahol egykor Irén néni zsörtölődése visszhangzott, már csak halk nevetés, játék és összetartozás töltötte meg a teret. És így, ahogy teltek a hónapok és az évek, Jázmin lelke is elcsendesedett. Irén néni emléke maradt, de sorsa már nem irányította tovább a család mindennapjait.

Egy új ünnep közeledett. Az ikrek rajzoltak, Gergő csokit rejtett a párnák közé, Lencse sztorikat mesélt s Jázmin végre megérezte: ez a béke nem ajándék volt, hanem bátorság, amit ők teremtettek meg egymásnak.

És ekkor Jázmin rájött: néha a szeretet az, hogy határokat húzunk s ezzel végül mindenkinek könnyebb lesz lélegezni.

Rate article
News 24 Justall
Meddig bírja a meny a kérlelhetetlen anyóst? – Egy magyar család története: Ikrekkel, betegséggel és egy „önfeláldozó” nagymamával — Ikrek?! – bukott ki Irénből. Nő igyekezett leplezni felháborodását, de ez sosem ment igazán. Ági pontosan tudta, hogy anyósa szívéből nem remélhet még egy szemernyi őszinteséget sem. Irén sosem szerette Ágit, mindig úgy gondolta, a fia, Vili, jobbat érdemelne. Közben az ismerősök pont fordítva vélekedtek: Ági lehetne válogatósabb is Vilihez képest. Ági nagyon kedves és művelt lány volt, huszonhárom évesen végzett a Corvinuson és remek állása volt egy magánklinikánál. Igaz, egy kisvárosból származott, de az apukája ott egy vállalat igazgatója volt, az anyukája pedig főiskolai tanár. Egy szóval: bunkó vagy műveletlen soha nem volt – de Irén szerint csak egy „egyszerű vidéki”. — Na, gratulálok! Dupla öröm! – motyogta Irén kelletlenül. A jövendőbeli boldogsághoz azonban nem kívánt hozzájárulni. Ági terhessége nehéz volt, veszélyeztetett állapottal – többször kórházban is kellett feküdnie. Vili szinte minden nap bejárt hozzá, de anyósa, aki mindössze két villamosmegállónyira lakott, egyszer sem látogatta meg. Az ikrek születésekor Irén a kórházba sem ment. Vili hívta ugyan, de az első negyven napban se jelent meg unokái körül. — Nem illik! Mi van, ha betegséget viszek be… Majd ha megerősödnek, akkor jövök, addig nem! A kislányok három hónaposak voltak, mikor Ági összefutott anyósával a CBA előtt. Irén arckifejezésén látszott, hogy a mosolya erőltetett, és fogcsikorgatva kérdezett rá: — Na, hogy vannak a gyerekeid? Ági őszintén mosolygott. — Sétálunk! A babakocsi óriási, de a friss levegő kell nekik! Irén továbbindult volna, de meglátta egy régi ismerősét, Mariskát, aki már messziről integetett. — Irénke! Szervusz! Istenem, ezek az unokáid? — Igen, Mariska, ez az én kincsem! Ági emlékezett Mariskára, óvatosan köszönt neki. — Két kislány egyszerre! Ágika, hogy bírod?! Ilyen törékenyen! — Ági igazi hősnő! – vágta rá Irén. Ági sokkot kapott: pár perce menekült volna a nagymamaságtól, most meg előadja a mintaboldog nagymamát. Mariska és Irén lelkendeztek, ám Ági csak érdekes információkat hallott saját életéről – most Irén segít, most boldog. Amint Mariska elment, Irén arcáról eltűnt a szelíd mosoly, s szótlanul elviharzott. Este Ági mindent elmesélt Vilinek, aki csak vállat vont: — Ez az én anyám. Mindig is ilyen volt. Gyerekkoromban is hazudott, bezzeg azt mesélte, velem tanult éjszakákig, közben inkább sorozatot nézett… Ne foglalkozz vele! Az évek teltek, Irén viszonya a családhoz mit sem változott. Egy nap aztán Irén megsérült: eltört a lába. Ekkor támadt „zseniális” ötlete: — Nálatok fogok lakni! – jelentette be Áginak és Vilinek. A házaspár tudta, mi következik, de nemet mondani nem tudtak. Az életük pokollá vált. Átköltöztek a gyerekszobába, a háló Iréné lett. Segíteni, főzni, takarítani kellett rá, úgy viselkedett, mint egy harmadik gyerek. A két és fél éves ikreket bölcsibe adták, Ági visszament félállásba. Egy reggel aztán, miközben próbáltak időben elindulni, Irén a szomszéd szobából hívta fel Vilit: — Nem tudok aludni a reggeli rohangálásaitoktól meg az ordítozó gyerekeitektől! Vili vörös lett, betört a szobába: — Ha aludni akarsz, a gyerekeket rád hagyhatjuk! Jó lesz?! Irén elnémult, pár nap múlva elköltözött, még a gipszet sem várták meg, hogy levegyék róla. Vilit nem zavarta, Ágit viszont bántotta a bűntudat – de mit is tehetett volna másként? Ági péntekenként korábban végzett, jött a rituálé: lányokért ment, édességet vettek, és megnéztek egy mesét. Egyik pénteki délután csöngettek: Irén állt ott, kézen fogva Lénárd fiát, Petit. — Lenyám lepasszolta egy időre. Nekem most el kell intéznem valamit, el tudnád vigyázni másfél órát? Ági csak annyit kérdezett: — Peti, maradsz velünk? A fiú bólintott, Irén már a liftbe lépett. — Mikor jössz érte? — Legkésőbb két óra! Se bú, se bá – Irén elment. Vili este hétkor ért haza, meglepődve üdvözölte a konyhában Petit. — Nálunk vagy, hősöm? Hol van Lina? Ági sóhajtott: — Az anyukád hozta. Csak két órára… Már öt óra telt el. — És Lina hol van? — Nem írtam neki… Anyádnak ígérte meg, hogy vigyáz rá. Vili telefonált Linának, aki hamarosan átjött. Este fél kilenckor még mindig Irént várták. A gyerekek játszottak, a felnőttek a konyhában beszélgettek. — Tényleg várjunk a mamára? A gyerekeket el kéne fektetni már… — Egy este nem számít, Ági. De ezt a mamával tisztázni kell. Ekkor csöngettek. Irén jelent meg, gyorsan leszerette volna kapni Petit: — Nos, jöttem érte! Ekkor jelent meg Vili és Lina. — Mama, veled minden rendben van? — Hogy beszélsz így az anyáddal?! — Mama! Neked adtam rá a gyereket, nem Áginak! Mit csináltál egész nap?! Irén nevetett: — Mindegy, Lini! Áginak úgyis jól megy a gyereknevelés, nekem dolgom volt! — Mama! Milyen dolgod? Egy szalontúra számít nagymamai feladatmegoldásnak?! – vágott közbe Vili. – Meg se kérdezted Ágit, ráér-e! Irén zavartan hallgatott. Lina így folytatta: — Reggel még hosszabb volt a hajad, most rövidebb – nyilván fodrásznál voltál. A körmöd is más színű… Irén nem tudott felelni. — Tényleg nincs benned bűntudat?! Ritkán kérünk tőled segítséget, de mindent Ágira húzol. Talán ő is szívesen menne néha fodrászhoz? Erre Irén vörös lett, s dühösen kiszólt: — Hát ugyan, milyen fodrász? Ági mindig is egy szürke kis vidéki egérke marad! Abból nem lesz pesties úrilány! Egy pillanatra síri csend lett. Majd Vili belekiáltott: — Takarodj innen! Vili karon fogta az anyját, kitessékelte, becsapta az ajtót. Arca könnyező Ágit látva testvére is mellé állt. Fájt Áginak, de abból erőt is merített: ha még a saját gyerekeivel sem törődik Irén, akkor bizony nem benne van a hiba. És talán nem is lesz soha elég jó egy rossz ember szemében. Azóta is csak minimális a kapcsolat. Vili és Lina olykor segítenek anyjuknak, de Irén igazán sosem lett anyókából igazi nagymama. Pár képet azért a Facebookra feltette „Boldog Nagymama-napot mindenkinek, aki unokát nevel!” felirattal. Ági csak keserűen mosolygott – de Viliék ekkor már humorral oktatták ki anyjukat… Kár, hogy csak ennyi maradt a nagycsaládi szeretetből.