Zsófi jókedvűen sétált haza az iskolából. Ma összegyűjtötték az osztályban a pénzt a virágokra és az ajándékra az osztályfőnöküknek. Andris pedig azt mondta, a nők szeretik a rózsákat. Közben úgy nézett rá, mintha csak neki szólnának a szavai.
Zsófi szíve hevesen dobogott a fiú tekintetétől. Arra gondolt, ez biztosan egy célzás a március 8-i ajándékra. A lányok majd meg fognak irigyelni.
Andris rögtön megtetszett neki, amikor először belépett az osztályterembe. Tavaly helyezték át az apját a helyi katonai egységbe. Andris magabiztos és független volt. Mintha teljesen mindegy lett volna neki, mit gondolnak róla mások. Ez vonzotta Zsófit. Ő mindig aggódott a vélemények miatt, félt a kínos helyzetektől, nevettségessé váltól.
A többiek rögtön tisztelték az új osztálytársukat, elfogadták őt. Nem volt vezető típus, de még a tanárok is figyelembe vették a véleményét.
Február vége volt, de már érezni lehetett a tavaszt: a madarak énekeltek reggelente, egyre gyakrabban sütött a nap, a tetőkről csöpögtek a jegesapkák. Zsófi szívét szorongatta valami titokzatos és csodálatos előérzet.
Ahogy kinyitotta a lakás ajtaját, rögtön veszekedést hallott. A szülei ismét civakodtak. Elegük lett már ebből. A hangulata hirtelen leromlott. Pedig régen minden olyan jó volt – együtt mentek a tengerpartra, vidáman töltötték az újévet petárdákkal. És ha elválnak? Akkor vége mindennek?
Az osztálytársnője, Marci anyja felvágta az ereit, amikor az apja otthagyta őket. Marci sírt az órákon. Míg Lili azt mondta, hogy még kényelmes is, ha külön élnek a szülei. Mindketten ajándékot adnak neki, pénzt dobálnak. De vajon a boldogság az ajándékokban és a pénzben rejlik?
A veszekedés hirtelen elcsendesedett. Zsófi lábujjhegyen odalopakodott a félig nyitott ajtóhoz, és bekukucskált a konyhába. Az apja az ablaknál állt, háttal neki. Az anyja az asztalnál ült, arcát tenyerébe temette. A vállai rángatóztak. Zsófi látta, hogy sír.
– Nyugodj már meg, hamarosan hazaér Zsófi – mondta az apja, meg sem fordulva. – Mit tegyek, hogy elhiggy nekem? – Ekkor hátranézett, és meglátta Zsófit az ajtóban.
– Mióta leskelődsz? – kérdezte haragosan.
– Elég régóta, hogy mindent megérts– Mióta leskelődsz? – kérdezte haragosan.
– Elég régóta, hogy mindent megértsék – válaszolta Zsófi élesen, majd hirtelen kilépett a lakásból és bevágta maga után az ajtót, miközben a könnyeit törölgette és azon tűnődött, vajon egyáltalán van-e olyan hely, ahová tartozhat.
