Naplóbejegyzés:
A forgalom teljesen megállt. Az autók sorba rendeződtek, és már fél órája semmi sem mozdult sem előre, sem hátra. Az ablakok csukva voltak, mindenki a klímát használta. Kint pokoli meleg volt, harminc fok felett, ahogy a rádióban is mondták.
A forró aszfalt felett remegve úszott a levegő. A „Toyotában” hűs volt, de a mozdulatlanság és a mozdulatlanná dermedt kép már idegesített.
Zsófia kinyitotta a műanyag palack kupakját, és kortyolt egyet. Gergő észrevette, hogy már csak a harmada maradt a vízből. Zsófia időnként ivott, de neki egyáltalán nem kínálta. Nem, ő visszautasította volna, az utolsó kortyot is neki adta volna. De Zsófia magának itta, mintha ő ott sem lenne.
„Meddig tart még ez?” – kérdezte Zsófia ingerülten.
Ez volt az első mondata, mióta elhagyták a kertesházat. A csendje rosszabb volt, mint ordítás. Bárcsak inkább ordított volna. Nem veszekedtek, de ha bármi volt, Zsófia órákra, napokra elhallgatott, és minden mozdulatával azt közvetítette, hogy Gergő a hibás. Ő elismerte a tévedését, bocsánatot kért, végighallgatta a monoton monológot, majd kibékültek.
„Mit ülsz itt? Csinálj már valamit!” – rohant le megint Gergőre Zsófia, mintha ő lett volna a hibás a M0-s dugóban.
Most ő hallgatott. Nem tudta, mit mondjon.
„Miért is mentünk el erre a hülye nyaralóba? Te még csak-csak, de én? Hogy a kerítés másik oldalán üljek, amíg te babusgatod a lányodat? Inkább bevásároltam volna, vagy Nórával elmentem volna kávézni, fagyizni.” – Zsófia orrát megtörölte.
„Na, már bedugult. Pont ezt hiányoltam, hogy megbetegedjek a klímától.” – panaszkodott újra.
Gergő kikapcsolta a klímát.
„Most viccelsz? Egy perc alatt felmelegszik a kocsi ebben a napon. Meg akarsz főni vagy megfulladni?” – kelletGergő csak bólintott, és úgy érezte, végre megtalálta azt a nyugalmat, amit már régóta keresett.
