Ma este van az utolsó napom a kutyámmal, és halkan sírdogál, ahogy előttem ül. Ott van a kanapén, ahol mindig szokott elvileg az én helyem lenne. De körülbelül kilenc éve feladtam a harcot egy harminc kilós pitbullal a bútorok birtoklásáért azóta ez már az ő birodalma.
Őt Seregélynek hívják.
Azért adtam neki ezt a nevet, mert nem tudtam elengedni a hadsereget még azután sem, hogy a honvédség elengedett engem.
Holnap reggel tízkor jön Dr. Kelemen. Az ölemben fogom tartani Seregélyt, miközben a doktornő segít neki elaludni örökre. És akkor az egyetlen élőlény, aki igazából megmentett engem, már nem lesz velem.
Seregély nem egyszerűen csak megjelent az életemben.
A létezésemmel legkegyetlenebb éjszakán jött el hozzám.
2014-ben tértem haza Afganisztánból. Két misszió, harmincegy évesen. Kívülről úgy tűnt, minden rendben.
Belül azonban darabjaimra hullottam.
2015 elején már teljesen elvonultam a világtól. Alig aludtam, enni is elfelejtettem, a telefonhívásokat figyelmen kívül hagytam. Csak ültem ezen a kanapén besötétített szobában, leeresztett redőnyökkel , próbáltam elfojtani az örökösen visszatérő emlékeket.
A családom mindent megpróbált.
A barátaim is.
A Honvédelmi Minisztérium is.
Mindenkit eltaszítottam magamtól.
Aztán egy este kaparászást hallottam a hátsó ajtónál.
Egyszer abbahagyta, majd újra kezdte. Ezt ismételte órákon át.
Végül, amikor kinyitottam az ajtót, ott állt egy öreg, csíkos pitbull, sovány, fáradt tekintetű, mintha saját háborúján lenne túl.
Nem hezitált.
Bejött, mintha mindig is itt lakott volna, felugrott a kanapéra, körbefordult párszor, majd lefeküdt.
Aztán rám nézett, és csak annyit sugallt a pillantásával:
Itt volt az ideje.
Nem akartam kutyát.
Semmit sem akartam.
De Seregélyt nem érdekelte, mit szeretnék.
Enni akart hát elmentem boltba.
Sétálni akart hát felhúztam a redőnyt, és kimentem a napsütésre.
Orvosra volt szüksége hát telefonáltam, és időben megjelentem a rendelőben.
Nem hősi pillanatban mentett meg.
Hanem makacs, apró mindennapi szükségletek által.
Az a dátum, amit korábban magamnak szántam, csendben elmúlt.
Túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy egy idősebb, érzékeny gyomrú pitbullnak való kutyatápot keresgéltem.
Így gyógyul az ember igazán.
Nem tűzijátékkal.
Hanem felelősséggel.
Egy kutyával, akinek vacsorára van szüksége.
Kilenc éven át ez a nagytestű, csíkos szívbajnok minden lépésemet követte.
Át három albérleten.
Két munkahelyen.
Egy csodálatos asszony mellett, aki mindkettőnket választott.
És a lányom születésénél aki ma már négyéves , s biztos abban, hogy Seregély az ő személyes testőre.
Ott alszik az ágyunk lábánál.
Úgy kíséri végig a folyosón a lányomat akit Lillának hívnak , mintha járőrözne.
És minden este ott van velem a kanapén, fejét a lábamra hajtja, mindig figyelve, hogy még mindig itt vagyok.
És itt is vagyok.
Miatta.
Egy hónapja orvosilag kiderült: agresszív daganat, műteni nem lehet. Hetek, nem hónapok.
Most egészen másképp élünk.
Rövidebb séták.
Több jutalomfalat.
Hosszabb esték a kanapén.
A kezem nyugszik most azon a széles, fáradt fejen, ami egykor megjelent az ajtómnál, és nem hagyott magamra soha.
A lányom Lilla rendszeresen odaadja neki a plüssmackóit, hogy ne legyen egyedül, ha alszik. Seregély pedig hagyja, hogy a játékok körbevegyék, mintha erődítményben feküdne egyet sem mozdít el.
Ma már nagyon fáradt.
Látom a szemében.
Ugyanabban a pillantásban, ami kilenc éve úgy döntött, hogy engem érdemes megmenteni.
Holnap nekem kell erősnek lennem érte.
Erősen át kell fognom.
El kell mondjam neki, milyen jó kutya.
El kell köszönjek.
És hagynom kell pihenni.
Kilenc évig kaptam tőle hűséget, védelmet, feltétlen szeretetet.
Amivel viszonozhatom: a béke.
Ha valaha szerettél már pitbullt
Ha volt kutya, aki megmentett, mikor azt hitted, nem érdemled
Érted, miről beszélek.
Jó éjszakát, Seregély!
Öreg, csíkos katonám.
Köszönöm, hogy bekopogtál hozzám.
Köszönöm, hogy szükséged volt a vacsorára.
Köszönöm, hogy kiválasztottál, mikor magamat elhagytam.
Az életem hátralévő részét azzal próbálom majd tölteni, hogy méltó legyek hozzád.
