A férfi lealacsonyítóan szolgáló-nak nevezte, majd elment máshoz. De mikor visszatért, váratlan választ kapott.
Katalin egész életében ugyanazt hallotta anyjától és nagyanyjától: Ebben a családban a nőknek soha nem szerelmeskedik jól. A dédanya huszonkét évesen özvegyen maradt, a nagyanyja elvesztette a férjét a gyárban, anyja pedig egyedül maradt a kisgyerekkel, amikor Katalin alig hároméves volt. Nem hitt átkokban, mélyen mégis félt, hogy a szerelme is fájdalommal végződik. Nem akarta, de mégis vágyott egy otthonra, egy férjre, gyerekekre melegségre.
A jövendőbeli férjét, Zsolttot a gyárban ismerte meg, ahol csomagolóként dolgozott. Más részlegen volt, de ugyanabban a menzán ebédeltek. Így szerettek bele egymásba. Minden gyorsan történt: néhány találkozó, egy kérés, majd az esküvő. Zsolt beköltözött Katalin kétszobás lakásába, amit a nagyanyjától örökölt. Anyja már nem élt. Eleinte nyugodt volt az élet: megszületett az első gyerek, majd a második. Katalin mindent megtett: főzött, mosott, nevelte a kicsiket. A férje dolgozott, haza hozta a pénzt, de egyre kevesebbet jött haza, és alig beszéltek.
Amikor Zsolt egyre később érkezett haza, kimerülten, idegen parfüm illatával a ingén, Katalin rájött. Nem kérdezett, félt, hogy egyedül marad két gyerekkel. De egy nap kitört belőle:
Kérlek, gondolj a gyerekekre!
Ő csak hidegen nézett. Semmi magyarázat. Semmi ordítás. Másnap Katalin megkínálta reggelivel, de Zsolt még meg se érintette.
Csak arra vagy jó, hogy szolgálj mondta undorral.
Egy hét múlva elköltözött. Becsomagolt, és becsukta maga után az ajtót.
Ne hagyj el minket, kérlek! kiáltotta a folyosón. A gyerekeknek szükségük van az apjukra!
Te csak egy nyomorult szolgáló vagy ismételte, és távozott. A gyerekek hallották. A két kisfiú egymás kezét fogva ült a kanapén, nem értették: mit vétettek? Miért hagyta el őket az apjuk?
Katalin nem engedte, hogy összetörje a sors. Élt a gyerekeiért. Takarítónként dolgozott, lépcsőt mosott, vödröket cipelt, megtanította a gyerekeket olvasni, és kézzel mosott, amikor elromlott a mosógép. A gyerekek gyorsan felnőttek, segítettek. Katalin elfelejtette magát, az álmait. De a sors néha meglep.
Egy nap a boltban elejtett egy doboz teát. Egy férfi felvette, és mosolyogva kérdezte:
Segíthetek a táskákkal?
Nem szükséges válaszolta Katalin elgondolkodva.
Mégis segítek mondta a férfi, és már is emelte a szatyrokat.
Jánosnak hívták. Minden nap megjelent a boltban, majd elkísérte, végül fel is bukkant a házában, segített takarítani. A gyerekek gyanakodtak, de János kedves, türelmes volt. Az első vacsoránál hozott egy süteményt és fehér rózsákat. Amikor a nagyobbik fiú viccelődött:
Kosárlabdázott?
János nevetett:
Iskolában igen. Az már régen volt.
Később bevallotta:
Balesetem volt. Lassan beszélek, nehezen mozgok. A feleségem elhagyott. Ha nem tetszem, megértem.
Ha a gyerekek szeretnek, maradj válaszolta Katalin.
Megkérte a kezét, és beszélni akart a gyerekekkel.
Igazi apa akarok
