**Naplóbejegyzés**
„Lányok, bocsássatok meg nekem!” – mondta könnyes szemmel. „Mekkora jelenetet rendezhettem! Titeket vádoltam!”
„Hol a takaróm?! Hol van?!” – Nagy Zsuzsa hangja végigzengte a lakást, megremegett a folyosó régi tapétája. „Éva! Éva Katalin! Azonnal add vissza a takarómat!”
„Miféle takaróról beszélsz, Nagy Zsuzsa?” – kandikált ki a konyhából a lakótársnő, miközben nedves kezét kötényére törölte. „Elment az eszed? Milyen takaró?”
„Ne tetess! A gyapjú takaróm, amit az elhunyt anyám hagyott rám! Tudom, hogy te vetted el!”
Éva Katalin hangosan sóhajtott, majd kiment a folyosóra, ahol már összegyűltek a többi lakótárs is. Öreg Szabó Gábor otthoni papucsában kandikált ki a szobájából, fiatal Tóth Anna meg a karján ringatta a kisbabáját, mintha dermedten állt volna az ajtaja előtt.
„Nagy Zsuzsa, nyugodj meg!” – próbálta meg lecsillapítani a nyugdíjas. „Milyen jelenetet rendezel! A gyerek már sír!”
„Nem érdekel a gyerek!” – sikított Nagy Zsuzsa, kétségbeesetten hadonászva. „Ellopták a takarómat! Anyám takaróját! Az egyetlen dolog, ami tőle megmaradt!”
„De hát nyugodj meg végre!” – kiáltott fel Éva Katalin. „Mi ez a hiszti? Milyen takaró? Sose láttam a takaródat!”
„Hazudsz! Tegnap este mostam, a fürdőszobában szárítottam. Ma reggel meg nincs sehol! Eltűnt! Ki más vihette volna el, ha nem te? Te vagy itt a legnagyobb házias!”
Tóth Anna halkan visszament a szobájába, nem akart részt venni a veszekedésben. A baba már sírt a hangos szavaktól. Szabó Gábor csak rázta a fejét, és szintén becsukta maga mögött az ajtót.
„Nagy Zsuzsa” – vett egy mély levegőt Éva Katalin –, „megértem, hogy kiborultál. De engem lopással vádolni… Ez már túlzás!”
„Ki más lett volna?” – tette kezére Nagy Zsuzsa. „Szabó Gábor? Egy 75 éves öregúrnak miért kellene egy takaró? Tóth Annának meg a gyerekével elég baja van. Maradsz te!”
„Hagyd már ezeket a vádaskodásokat!” – tört ki Éva Katalin. „Elegem van belőle! Először a cukor hiányzik, aztán a tej, most meg a takaró! Talán te raktál el valahova?”
„Hogy mered?! – vörösödött el Nagy Zsuzsa. – Őrült vagyok, hogy a saját takarómat lopod el?”
„Honnan tudjam!” – intett le Éva Katalin. „Lehet, hogy elfelejtetted, hova tetted. Nem vagyunk már fiatalok.”
„Ne merj a memóriámra célzni!” – Nagy Zsuzsa ököllel ütött a falba. „Kiváló a memóriám! És tökéletesen emlékszem, hogy a fürdőszobában volt a takaró!”
Éva Katalin fáradtan leült egy folyosói székre. Egyre nehezebb volt elviselni Nagy Zsuzsát. Korábban csak morgós volt, de most már igazi házi zsarnokká vált.
„Nagy Zsuzsa” – mondta halkan –, „nyugodjunk meg, és próbáljuk meg kideríteni. Írd le a takaród. Milyen volt?”
„Gyapjú” – Nagy Zsuzsa kissé halkabban folytatta. – „Szürke kockás, rojtos szélű. Anyám kötötte fiatal korában. Mint a szeme fényét őrizt







