KÜLÖNBÖZŐ EMBEREK
Régen történt ez már, mintha egy másik élet lett volna. Még jól emlékszem: Barna felesége, Ilona, érdekes teremtésnek bizonyult. Gyönyörű volt, igazi magyar szépség: természetesen szőke, fekete szemekkel, karcsú derékkal, telt keblekkel és hosszú, csinos lábakkal. Az ágyban is szenvedélyes volt, tüzes, mint a tiszai nyár. Minden a vágy, a hév nem is volt idő gondolkodni. Aztán teherbe esett. Hát megesküdtünk, ahogy az illik.
Fiuk született, Ádám ugyanúgy szőke, fekete szemmel, mint az anyja. Az élet is olyanná vált, mint másoknál: pelenkák, popsikrémek, első lépések, első szó. Ilona is úgy viselkedett, mint bármelyik fiatal édesanya: szeretgette a fiát, gügyögött hozzá, gondoskodott róla. Semmi különös.
Aztán furcsán kezdett viselkedni, mikor Ádám kamasz lett. Ilona hirtelen rajongani kezdett a fényképezésért. Mindenfélét fotózott, tanfolyamokra járt a művelődési házba, állandóan a masinájával járt-kelt.
Mi hiányzik neked? kérdeztem tőle többször is. Jól keresel jogászként, hát foglalkozz azzal.
Jogásznő, ha kérhetem javított ki barátságosan.
Na jó, akkor jogásznő. A családodnak adj több figyelmet, ne lófrálj mindig ismeretlen helyeken!
De igazából magam sem értettem, mi bosszant. Elvégre Ilona a háztartást sem hanyagolta el. Megfőzött, rendet tartott, a gyerek is rá volt bízva. Munka után én hazaestem, ledőltem a kanapéra a tévé elé mintha minden rendben lenne. De zavart, hogy mintha nem is lenne igazán jelen. Ott volt, s mégsem. Nem nézte velem együtt a tévéműsort, nem beszélgetett velem érdekességekről. Megvacsoráztatott gyorsan, aztán már ment is a dolgára.
Mondd, te egyáltalán feleség vagy, vagy mi vagy? mérgelődtem, amikor már megint a számítógépnél találtam.
Ilona inkább hallgatott, elvonult, bezárkózott.
Aztán rákapott az utazásra is. Rejtélyes országból érkezett haza mindig, hátizsákkal, a fényképezőgépével. Én sosem értettem.
Gyere inkább a barátaimhoz vidékre, ahol nagy kert van, hűvös pince, jó pálinka! S már nekünk is rég lehetne külön telkünk mondogattam.
Ő nem akarta, inkább invitált az útjaira. Egyszer-kétszer kipróbáltam. De nem tetszett nekem: minden idegen, furcsa nyelven beszélnek, az étel ehetetlenül fűszeres. Amúgy sem érdekelt soha, mi szép a dombban, a folyóban. Így hát Ilona végül nélkülözött engem.
Hamar elment a munkájáról is.
Mi lesz így a nyugdíjaddal? háborogtam. Meg hogy képzeled? Nagy fotóművész leszel? Tudod, mennyi forintot kell vigyél haza, hogy ebből meg lehessen élni?
Ilona csak ritkán szólt, egyszer félszegen mondta:
Lesz egy első, önálló kiállításom.
Ó, hát mindenkinek van már kiállítása morogtam.
Azért elmentem a megnyitóra. Semmit sem értettem belőle: idegen arcok, nem is szépek, ráncos kezek, sirályok a Duna felett Minden olyan furcsa volt, mint maga Ilona.
Ki is gúnyoltam őt akkor. De ő ezzel egy időben vett nekem egy autót. Azt mondta: Ugyan, egy család vagyunk, használjad. Maga nem is tanult vezetni, csak nekem akarta adni. A saját fotóiból kereste meg rá a pénzt, megrendeléseket teljesített.
Akkor kezdtem igazán félni. Olyan idegen lett a közös otthon. Mintha nem is feleség lakna bent velem, hanem valami titokzatos lény ki tudja, milyen pénzből élt? Talán férfiak adták? Fotóból lehetetlen annyit keresni, hogy kocsit vegyen valaki gondoltam. Talán hűtlen? Ha nem is, előbb-utóbb biztos az lesz.
Próbáltam tanítani is csak úgy, csak egy pofon erejéig. Ő a konyhakéssel hadonászott felém, elvágta a hasamat keresztben, varrni is kellett a kórházban. Szerencse, hogy ennél rosszabb nem történt. Aztán bocsánatot kért, de többé soha nem engedtem, hogy így elragadjanak az indulataim.
Ilona rajongott a macskákért. Mindig segített nekik, mentette, ápolta, hazahozta, aztán új gazdát keresett nekik. Nálunk is két macska élt mindig. Szelídek voltak, kedvesek de hát hogyan lehet jobban szeretni őket, mint a férjet?
Egyszer meghalt az egyik macskája, nem tudta megmenteni: a kezei között, az állatorvosi rendelőben múlt ki. Ilona napokig sírt, konyakot ivott, magát vádolta. Fárasztó volt már nézni is.
Még a csótányokat is elsirathatnád! szóltam rá fakón.
Csak rám nézett súlyos tekintettel, aztán tovább sírdogált. Vállat vontam, inkább elmentem otthonról.
A barátok, még a feleségem barátnői is mind engem sajnáltak, mindenki mondta: Ilona teljesen elzüllött, elveszítette a józan eszét. Akkor találtam vigaszt a szomszédnőnél, Orsolyánál, aki történetesen Ilona gyerekkori barátnője volt. Orsolya egyszerű, érthető lélek. Eladóként dolgozott, nem foglalkozott művészetekkel, mindig nyitott volt a beszélgetésre szeretkezni is könnyedén lehetett vele. Igaz, sokat ivott, de hát nem akartam feleségül venni.
Vártam is, hogy Ilona észreveszi, veszekedést csap, jelenetet rendez, összetöri a tányérokat. Akkor majd a szemére vetem: “És te? Te hol vagy mindig?”. Aztán békülünk, minden rendben lesz, Orsolyát elhagyom.
De Ilona csak hallgatott. Néha olyan édes-búsan nézett rám, egy rossz szót sem szólt. Végül a hálószobában is minden megváltozott: ő távolságtartó lett, külön szobába költözött.
Közben a fiunk, Ádám, felnőtt, elvégezte az egyetemet. Olyan lett, mint az anyja: szőke, fekete szemű és titokzatos.
Mikor lesz már unokám? kérdezgettem.
Ádám csak nevetett: Előbb ki akarok próbálni valamit az életben, meg igazi szerelmet szeretnék. Azután majd jöhetnek az unokák, apa. Olyan idegen lett nekem, kívülálló. Az anyjával viszont teljes összhangban volt mintha a gondolataikat is tudnák egymás nélkül is. Én voltam a felesleges, hátborzongató érzés volt találkozni azokkal a fekete szemekkel, amelyekben sosem tudtam olvasni. Megint Orsolyánál találtam menedéket.
Aztán Ilona megtudta. Egy szomszéd szólt neki Barna nem is titkolózott különösebben. Hazamentem egyszer, s ott ült Ilona az asztalnál, cigarettázott. Nagyon csendesen szólalt meg:
Menj el innen! Takarodj a házból!
A szemei félelmetesen feketék voltak, karikásak.
Átmentem Orsolyához, s vártam, mikor hív vissza majd Ilona. Egy hét múlva írt Whatsappon, hogy beszélnünk kell. Megörültem, lezuhanyoztam, felkentem a legjobb parfümömet. Ő azonban csak annyit mondott az ajtóban:
Holnap beadjuk a válópert.
A többi mintha álomban történt volna: válás, mindenféle papírok, aláírások, én pedig lemondtam a lakás rám eső részéről. Úgyis az ő szüleitől örökölte.
És mit fogsz most csinálni? Egyedül élni, mint egy elvált asszony? kérdeztem dühösen, majdnem hozzátettem: “Kinek is kellenél?” de visszafogtam magam.
Ilona ekkor rám mosolygott. Sok-sok év után először rám, őszintén, szélesen:
Elutazom Budapestre. Komoly projektre hívtak ott, fotós munkára.
Legalább a lakást ne add el kértem tőle. Hová fogsz visszatérni?
Nem fogok visszatérni mondta halkan, nyugodtan, már a volt feleségem.
Tudod, én már régóta szeretek valaki mást. Ő is fotós, Budapestről. Eszméletlen érdekes vele lenni. De gondoltam, asszony vagyok, nem illik csalni, meg nem volt okunk elválni sem. Egyszerűen csak idegenek vagyunk egymásnak. Ezért nem szoktak elválni, nem igaz? Vagy éppen ezért válnak.
Nem szoktak válaszoltam én is.
De lám, mi elváltunk nevetett Ilona. Először dühös voltam, mikor megtudtam Orsolyát. Aztán rájöttem, minden a legjobban fordult. Boldog leszek, és te is. Vedd el Orsolyát, boldoguljatok ti is!
És elment.
Nem veszem el mondtam utána.
De Ilona már nem hallotta.
Azóta semmi hír nem érkezett felőle. Csak egyszer egy évben egy rövid üzenet: Boldog születésnapot kívánok! Egészséget, szerencsét! Köszönöm a fiunkat.Évek teltek el, én pedig csendben éltem vagy inkább csak léteztem a kis lakásban, a második emeleten, a szomszédok, Orsolya zajos nevetése és az állandó városzaj között. Néha Ádám felhívott, néha átjött egy ebédre. Hozta a párját, egy fiú volt, de nem bántam. Csöndben hallgattam őket, ők meg összebújtak a kanapémon, mintha otthon lennének. Néhány közös ebéd, néhány macska, akit befogadtam, csak hogy valami élő legyen a lakásban, aki dorombol.
Ilona képei néha felbukkantak egy újságban, egy plakáton onnan ismertem fel a stílusát, a furcsa nézőpontot: mindig szokatlanul közelről látszottak az emberek szemei, mintha a lelkükbe nézne, és mindegyik egy kicsit ismerős volt számomra. Néha megálltam egy-egy ilyen kép előtt az utcán, hosszan néztem, hátha megrebben mögötte valami ismerős árnyék; de csak saját magam árnyékát láttam a kirakatüvegen.
Egy este, amikor a teraszon ültem és a körfolyosó hűvös kövén éreztem a nyár végét, észrevettem, hogy Orsolya világítása már rég kihunyt. A város aludt, én csak ültem, és egészen váratlanul: egészen csendes, lágy békesség telepedett rám. Hirtelen megértettem: emberek jönnek-mennek, elveszítjük őket vagy talán sosem is birtokoljuk. Csak együtt megyünk egy darabig, amíg lehet, és amikor elengedjük egymást, egy kicsit mindannyian idegenek maradunk különböző emberek. De talán pont ezt kell szeretni abban, akik voltak nekünk: hogy másságukkal, hiányaikkal, és távolságukkal tanítottak élni.
Ádám képe villant elém: a fiú, akinek a fémes szemei ugyanazt a távolságot tükrözték, amit Ilonában sosem értettem meg. És mégis, tudtam, hogy ő is szeret. Fájdalmas, de megszelídült emlékként éltek bennem mind a heves viták, mind a csöndek.
Felálltam. Macska szaladt a lábamhoz, hozzám simult. Benéztem a lakásba, az üres falapon megcsillant az utolsó fény; árnyaim összekeveredtek. Visszaültettem a cicát az ölembe, és először évek óta elmosolyodtam. Talán egyszer Ilona is így ül valahol, egy másik város erkélyén, egy idegen macskával, a kamera a térdén, és talán ugyanígy gondol rám.
Az élet elment, de maradt valami csöndes, finom hiány, ami a legvégén furcsa, de megnyugtató érzés volt. És ebben a csöndben éreztem meg először igazán: végül is, a különböző emberek tesznek emberré minket. A magunk útján. A magunk békéjében.
Ennyiből áll talán az élet. Egy-egy halk, leheletnyi üzenet, valahonnan messziről Köszönöm a fiunkat. és néha ez is elég ahhoz, hogy csendesen boldogok legyünk, egymás nélkül, együtt.







