Könyörgött, hogy szüljek neki gyereket, majd három hónapos korában a fiunkkal a hátam közepére nem kívánt, és anyukájához költözött.
Én vagyok Zsófi, és még mindig nem tudom feldolgozni ezt a pofont. A férjem, aki álmodozott a gyermekről, könyörgött, hogy legyek anya, és esküdözött a szerelméről meg a támogatásárólegyszerűen otthagyott, amint elkezdődött az igazi élet a csecsemővel. És nem is egyedül ment. Visszaköltözött anyucihoz. Én meg itt maradtama kisfiunkkal, egy fájó hátassal és egy összetört szívvel.
Péter és én három éve házasodtunk össze. Eleinte tökéletesnek tűnt a kapcsolatunk. Fiatalok, szerelmesek voltunk, tele álmokkal. De egy dolgot tudtam: ne rohanjunk a gyerekkel. Kell egy nagyobb lakás, kell félretenni, talpra kell állni. Tudtam, mert vannak öcséim, és jól ismertem a babázás éjszakai melóját. Péter viszont egyke volt, elkényeztetett, soha nem kellett igazán megküzdenie semmivel.
Aztán megszületett az unokatestvérének a babája, és Péter rákattant. Minden látogatás után ugyanazt hajtogatta:
Gyerünk már, Zsófi, itt az idő! Miért kell várni? A fiatalabb szülők jobban bírják. Ha így készülgetsz tovább, negyven évesek leszünk, mire megszületik
Próbáltam elmagyarázni, hogy a gyerek nem játékéjszaka kell kelni, a hasfájást csillapítani, etetni, ringatni. De csak vállat vont:
Mintha katasztrófát várnál, nem gyereket!
A szüleink csak rontottak a helyzeten. Anyukám és a anyósom azt hajtogatták, hogy mindenben segítenek, és könnyű lesz. Végül engedtem.
A terhesség alatt Péter modellférj volt. Vitte a bevásárlást, takarított, főzött, jött a vizsgálatokra, simogatta a hasamat, és súgta, hogy szeret minket. Azt hittem, jó apa lesz.
Sajnos a tündérmese a kórházból való hazaérkezésünkkor ért véget. A fiunk sírt. Gyakran. Sokáig. Indokkal vagy anélkül. Próbáltam megkímélni Pétert az éjszakaiból, de a gyerek kétóránként felébőgött. Körbe-körbe jártam a lakásban, ringattam, nótáztam. De a kis kétszobásban nem lehetett elmenekülni a sírástól. A konyhában éjjel-nappal világított a lámpa, és láttam, ahogy a férjem forgolódik az ágyban, befogja a füleit, ideges lesz.
Fokozatosan ingerült lett. Elkezdődtek a veszekedések. Egyre később jött haza. Aztán egy este, amikor a fiunk épp három hónapos lett, fogta a bőrökkötését, és szó nélkül távozott.
Elmegyek anyukámhoz. Aludnom kell. Nem bírom. Nem akarok elválni, csak fáradt vagyok. Visszajövök, ha nagyobb lesz.
Én meg ott maradtam a folyosón, a babával a karomban, a tej még melegen csorgott a mellemben. Ő meg egyszerűen elsétált.
Másnap anyó
