Hát, ez egy elég nehéz történet, de elmesélem neked, ahogy én látom.
Az én anyukám majdnem tönkretette a házasságomat a folytonos belepofázásával és a sértő megjegyzéseivel. Olyan helyzetbe hozott, hogy vagy vele kellett szakítanom, vagy a férjemmel. Egyik sem volt jó megoldás, így hát csak egy út maradt: elköltözni. Így tudtuk megmenteni a családunkat és a maradék lelki békénket.
Régen boldogan vettem egy kis lakást a nyugodtabb részén Pécsnek – pontosan abban a házban, ahol anyukám is élt. Azt hittem, milyen szerencsém van: segítség a közelben, ismerős környék, gyerekkorom otthona. Minden tökéletesnek tűnt… egy pontig.
Aztán megismertem Gábort. Szerelmesek lettünk, összeházasodtunk. Ő vidékről jött, saját lakása nem volt, így persze hozzám költözött a nász után. Eleinte minden csodás volt. Gondoskodó, keményen dolgozó, őszinte ember volt. Éreztem, hogy vele akarom leélni az életem.
De anyukám… anyukám a legelső pillanatban megutálta.
„Ez meg mi? Akciós csápos volt? Se külső, se lakás. Teljesen elvesztetted az eszed, lányom!” – vágta oda mérgesen, amint becsukódott mögötte az ajtó.
Próbáltam megvédeni a férjem, elmagyaráztam, hogy a külső és a lakás nem számít. A jellem, a kedvesség, a megbízhatóság a fontos. De a szavaim úgy pattantak le róla, mint a kukorica a zsákról. Legyintett, és egy mérges súgással hozzátette: „Majd meglátod, ha gyereket vállaltok – akkor fogsz sírni!”
Bár a gyerektől még messze voltunk, anyukám elkezdett mindennapos kínzást rendezni. Majdnem minden este átjött. Ecsetelte, milyen „pechem” van, Gábort tehetségtelennek nevezte, és minden mozdulatát szapulta. Pedig ő mindent megtett – segített neki, hazavitte autóval, minden kérését teljesítette.
De ez csak még jobban feldühítette.
„Marika lánya férje egy álom: saját lakás, autó, és imádja a anyóst! És a tiéd? Egy ízetlen képű! Se virág, se ajándék – te meg vagy neki a takarítónő!”
Ha véletlenül megvarrtam egy szakadt pulóvert, azonnal jött a dráma:
„Na, erre jutottál! Rongyokban jársz, mert a férjed egy senkiházi!”
Minden látogatása egy színházi előadássá változott. A szomszédok már kukucskáltak a lépcsőházban – ha nem nyitottunk ajtót, simán összeveszhetett velünk a folyosón. A telefon éjjel-nappal csörgött, és mindig féltünk, hogy lemaradunk valamiről – mi van, ha valami baj van?
De egyik este, egy különösen durva jelenet után, leültünk Gáborral és megbeszéltük. Világos volt: így nem lehet élni. Elhatároztuk, hogy kiadjuk a lakást, mi pedig átmenetileg anyósomhoz költözünk. Neki háromszobás lakása van, ráadásul gyakran a pasijánál alszik. Így minimális a kontakt, majdnem olyan, mintha egyedül lennénk. Így összespórolhatunk egy saját lakásra, és újrakezdhetjük – távol anyukám napi terrortól.
Döntöttünk, hogy nem szólunk neki. Tudtuk, mi lesz a vége. De sajnos nem tudtuk sokáig titkolni. A szomszédok elkotyogták – látták, hogy bőröndökkel járkáltunk ki az autóhoz. Anyukám dühében ránk tört.
„Ez az ő ötlete volt, ugye?! Fél, hogy kinyitom a szemed?!” – ordított, miközben a szeme villogt”Azóta is hazajár a szomszédokhoz pletykálni rólunk, de mi boldogan építjük az új életünket kettesben.”
