Az Éhségtől a Csodáig: Egy Nap Forradalma
Azt hitte, csak egy szegény, nyomorék koldus! Minden nap megetette a kevés ételével, amije volt De egy reggel minden megváltozott!
Ez a történet egy szegény lányról, Viktóriáról, és egy nyomorék koldusról, akiről mindenki nevetett. Viktória csak 25 éves volt. Ételeket árult egy fából összerakott standban a budapesti út szélén. A kicsi bódé rozzant deszkákból és rozsdás lemezekből állt egy nagy fa alatt, ahol sokan megálltak enni.
Viktóriának alig volt valamije. A cipője elkopott, a ruhája foltozott volt. Mégis mindig mosolygott. Még akkor is, ha fáradt volt, barátságosan köszönt minden vendéget. *Jó napot, uram. Nagyon szívesen* mondta mindenkinek.
Minden reggel korán kelt, hogy rizst, babot és levest főzzön. Gyorsan dolgoztak a kezei, de a szíve lassan vert a szomorúságtól. Viktóriának nem volt családja.
A szülei kiskorában meghaltak. Egy szűk kis szobában élt a stand közelében, áram és tiszta víz nélkül.
Csak az álmai maradtak neki. Egy délután, amikor éppen letörölte a pultot, megérkezett a barátnője, idősnéni, Marika néni. *Viktória* kérdezte az öregasszony *miért mosolyogsz mindig, mikor annyi nehézséged van, mint mindenkinek?* Viktória ismét mosolygott. *Mert a könnyeim nem töltik meg a fazekat.*
Marika néni nevetett és továbbállt, de a szavak Viktória szívébe véstek. Igaza volt. Semmije sem volt.
Mégis adott enni azoknak, akik nem tudtak fizetni. Nem tudta, hogy az élete hamarosan megváltozik. Minden délután valami furcsa történt a standnál.
Egy nyomorék koldus jelent meg az utca sarkán. Lassan közeledett, tologatva a rozzant kerekesszékét. A kerekek nyikorogtak a köveken.
Nyikorgás, nyikorgás, nyikorgás. Az elhaladók nevetek, vagy elfordították az orrukat. *Nézd, itt van megint ez a piszkos ember* mondta egy fiú.
A férfi lábai be voltak pólyázva. A nadrágja térdig tépett. Az arca poros volt.
Fáradt szemei voltak. Néhányan azt mondták, büdös. Mások, hogy őrült.
De Viktória nem fordította el a tekintetét. János bácsinak hívta. Azon a délutánon, perzselő napon, János bácsi tologatta a kerekesszékét és megállt a stand előtt. Viktória ránézett és halkan szólt: *Itt van újra, János bácsi. Tegnap nem evett.*
Lefontotta a fejét. A hangja gyenge volt. Túl gyenge volt ahhoz, hogy eljöjjön, mondta.
Két napja nem evett. Viktória a pultra nézett. Már csak egy tányér bableves és kenyér maradt.
Ez volt az, amit maga is megevett volna. Tétovázott. Aztán szó nélkül felvette a tányért és odatette elé.
*Tessék, egyen.* János bácsi az ételre nézett, majd rá. *Az utolsó adagját adja nekem megint?* kérdezte. Viktória bólintott.
*Hazamenet főzök még.* A keze reszketett, ahogy a kanálhoz nyúlt. A szeme nedves volt.
De nem sírt. Lefejelte, és lassan evett. Az elhaladók bámulták őket.
*Viktor*Viktóriának, itt van minden, amire szükséged lesz* suttogta János bácsi, miközben egy borítékot nyújtott át neki, benne egy olyan összeggel, ami örökre megváltoztatta a szívből adakozó lány sorsát.







