Erzsébet Viktória két dolgot szeretett az életében: önmagát feltétel nélkül, és fiát, Pistikét – rajongó, majdnem vallásos odaadással. Pisti nem csak fia volt. A Nap volt, körülötte forgott apró, tökéletesen kipucolt világa. Bölcsőtől fogva a legjobbat kapta: játékokat, amiket a szomszéd gyerekek csak a kirakatban láttak, hercegnek való ruhákat és mindenféle finomságot.
Mindenhová elvitték különórákra: társastáncra („A tartásodért, Pistikém!”) és karatéra („Hogy meg tudd magad védeni!”). Pisti, igazat adni neki, meglepő egyöntetűséget mutatott: sehol sem maradt tovább egy hónapnál. Tanulni unalmas volt, gyakorolni elképzelhetetlen. Sokkal szórakoztatóbb volt a galambokat kergetni az udvaron, bajuszt rajzolni a plakátokra és megijeszteni a macskájukat, Cirmit, aki egyszer emlékezetes karcolásokat hagyott az új farmerján. Erzsébet Viktória csak sóhajtott: „Hát, ez van, ilyen a természete!”
Pisti felnőtt. Magas, lomha fickóvá nőtt, álmos szemekkel és kézzel, ami soha nem ismerte a vereséket. Erzsébet Viktória új szent küldetését látta maga előtt: megvédeni a Napot a támadásoktól. A lányoktól. Különösen a „nem méltóktól”. Saját ranglétájába az tartozott, aki rendelkezett saját lakással (lehetőleg a belvárosban), autóval (külföldi, legfeljebb három éves) és szülőkkel (mindenképpen tehetősek, tekintélyesek). Pisti, aki megszokta, hogy anyukája jobban tudja, engedelmesen elküldte egyiket a másik után. „Pisti, komolyan, az apukája csak egy mérnök!” vagy „Elhiszed, metróval jár! Egyáltalán nem az értékrended.” Állandó barátnő nem volt. Mind „nem megfelelő”.
Aztán egy nap a Művelődési Házban, ahová Pisti a szabad koncert reményében tévedt (hátha ingyen kóstolnak valamit?), nekiütközött Évának. Éva könyveket cipelt, és szétszóródtak. Pisti, egy ritka lendületből, segített összeszedni. Belenézett az ősz, esőfelhő-szürke szemekbe. És… valami kattant. Éva könyvtáros volt. Egy szerény egyszobás lakásban élt a város szélén, amit nagymamájától örökölt. Autója nem volt. Szülei vidéki tanárok. Erzsébet Viktória minden kritériuma szerint – katasztrófa. De Éva csendes, mosolygós volt, könyvek és vanília illatot árasztott. Pisti, életében először, nem hallgatott anyukájára. Hazavitte Évát.
Erzsébet Viktória úgy fogadta a menyasszonyt, mint egy tábornok az ellenséges kém fedékét. LefeErzsébet Viktória hirtelen felállt a székből, könnyei elmosódtak a sötétben, és a szobába zárva egyedül, végre megértette, hogy egyetlen ember is lehet szeretetre méltó még akkor is, ha nem tökéletesen felel meg az elvárásainknak.
