Te, hallod, olyan érzésem van, mintha folyton csak kihasználnád a mamát. Ő folyton a te gyerekedet neveli, de az enyémet a hétvégéken sem veszi át, még ha könyörögnék is.
Nézd, néha tényleg belecsöppenünk az életben olyan szitukba, ahol gyorsan kell megoldást találni. Timi most pont így járt.
A kisfiam már négy éves, és persze számomra ő maga a tökély. Nem mondanám, hogy angyal, de őszintén, ismerek én olyan gyereket, aki tényleg mindig mintagyerek? Szerintem mind kicsit rosszcsontok. Ráadásul úton van a második gyerekem, na erről mesélek most.
Elmentem a következő terhesgondozásomra, de mondták, hogy be kell mennem a kórházba. Volt valami aggasztó, nem lehetett halogatni. És rögtön jött is a para: ki vigyáz a fiamra?
A férjem éppen üzleti úton volt tíz napra küldték, ráadásul külföldre. A szüleim dolgoztak, mint mindig, rájuk sem számíthattam napközben. Más rokon nem volt ráérőben. Akkor a nagymamám, a drága Rézi néni mondta, hogy segít, és amíg engem haza nem engednek, ő fog vigyázni a kisfiúnkra. Na, ő már hetven, ráadásul a kölök meg villámgyors, hát el tudod képzelni, mennyire aggódtam…
Végül így döntöttünk. Szüleim a munka után estig vele maradnak, napközben meg a nagymamámnál lesz. Igazából csak ez volt a járható út.
De teljesen nem nyugodtam meg. Azért mégiscsak anyáról beszélünk, a gyerekem sorsáról. Folyamatosan hívtam a mamát telefonon, hogy minden rendben van-e velük. Meglepődtem, de egész jól megtalálták a közös hangot, még ha néha csibészkedett is a fiam. Az a hét egészen gyorsan elment. Aztán hazajött a férjem, és a stafétát ő vette át.
Mire engem is kiengedtek volna, csörög a húgom, Vera, és teljesen kikelt magából. Ő is mostanában próbálta a mamát rávenni, hogy vigyázzon a kétéves kislányára, de a mama hajthatatlan volt, mondván, hogy ilyen pici gyerekkel már nem bír. Vera majdnem könnyekig ment a könyörgéssel, de a mama csak nem egyezett bele.
Te kihasználtad a mamát! vágta a fejemhez.
Mondom neki: Nézd, én tényleg nehéz helyzetben voltam. Mégsem mehettem be a fiammal együtt a kórházba. Téged is megkértelek segítségre, de te nem vállaltad. Te viszont csak ki akartad pihenni magad, ezért akartad a kislányodat a nagyihoz küldeni. Szerinted ez ugyanaz? Egy ekkora apróságot mégsem vihetjük a hetvenéves mamához, hát vondd be a szüleiteket.
De ők nem akarnak rá vigyázni! Állandóan nekem kell mindenről gondoskodni!
De szerintem Vera téved. Óriási különbség van egy 2 és 4 éves gyerek között. Ha rajtam múlt volna, én sem adtam volna ki a kezemből a fiamat, de néha muszáj. Hát ő meg csak sértődött, hogy én kihasználtam a mamánkatVera hallgatott egy pillanatig a telefon túlvégén. Már tudtam, hogy megy az örlődés, de ez most nem az a helyzet, amikor bűnbakra van szükség, hanem amikor mindannyiunknak meg kell tanulnunk elfogadni egymás korlátait.
Tudod mit? mondtam, kicsit lágyabban. Lehet, hogy mindketten túl sokat várunk néha a mamától. De valahogy mindig megoldjuk, nem? Együtt, külön, ahogy lehet.
Vera sóhajtott, és végül halkan nevetett. Hát, a családunkban máshogy nem lehet.
És tényleg: néha azt hisszük, már nincs kiút, aztán valahogy mégis toljuk tovább egy telefon, egy átvirrasztott éjszaka, egy kis kompromisszum. A mama sosem volt szuperhős, csak valaki, aki mindent megtett értünk, és most végre rá kell jönnünk, hogy nem attól működik a család, hogy mindig mindent az idősebbek intéznek el. Néha el kell engedni dolgokat, és beismerni felnőttünk, és már mi vagyunk azok, akik helyt kell álljanak.
Ahogy a kisfiam odabújt hozzám, rájöttem, hogy a család nem attól lesz erős, hogy minden simán megy, hanem attól, hogy minden vihar után is összetartunk. És talán mostantól mi is jobban figyelünk majd egymásra és végre hagyjuk a mamát is pihenni egy kicsit.
