Az álmodó szürreális világában egy csendes, pontos embernek hívták Tamás Zoltánt, de a barátok és kollégák csak Tomiként emlegették. Nemrég előléptették osztályvezetővé egy nagy budapesti cégnél, ami méltán járta neki – szorgalmas, nyugodt, megbízható volt. Nem kereste a vezetői szerepet, de magabiztosan haladt előre. A gratulációk a munkahelyen visszafogottak voltak: Tamás csak halványan mosolygott, köszönte és biztosította mindenkit, hogy mindent megtesz, hogy a csapat ne bánja meg a kinevezését.
Legboldogabb az anyja volt, Fekete Erzsébet. Ő vitte egész gyermekkorában orvosról orvosra, fogta a magánórák költségét, vásárolta neki a téli ruhákat és a nyugdíjából félrerakott az egyetemre. Ő akarta, hogy a fiú vendégül lássa a kollégáit házi süteményekkel – pogácsákkal, töltött káposztával, sonkával. Bár Tamás eleinte ellenkezett, végül beleegyezett: nem akarta az anyját cserbenhagyni.
Az ünnepi napon hazautazott az élelmiszerekért az anyjához. Éppen kardiológushoz kellett mennie, így mindent a hűtőben hagyott – már el is volt készítve. A rövid ebédszünetben Tamás úgy döntött, nem cipel mindent egyedül, és megkérte az új kolléganőjét, Virágot, hogy segítsen neki. A lány örömmel beleegyezett.
Virág, szőke és barna szemű, azok közé a nők közé tartozott, akikre mindenki felnézett. Az irodában suttogták róla: úgy terjesztették, Tamásra vetette a szemeit, gyakran flörtöl, mosolyog, mindig kér, hogy vigye haza…
Beléptek az anyja lakásába, amely szerény, de tiszta és otthonos volt. Tamás kinyitotta a hűtőt és elkezdte kivinni a rengeteg dobozt. Virág kényelmesen leült egy zsámolyra, miközben végignézte a lakást:
– Milyen hangulatos itt nálatok… Igazi otthon. És ez meg ki?!
Egy fekete kiskutya rohant ki a szobából és morogni kezdett az idegenre.
– Ez Pötyi – magyarázta Tamás, felemelve a kutyát. – Ne félj, barátságos.
– Pötyi?! Milyen nevettető név… – grimaszolt Virág. – Hadd ne jöjjön közelem. Kitépi a harisnyámat.
Tamás elhallgatott. Valamiért bántotta a lány elutasító arckifejezése. De ez még nem volt minden – a folyosóról dögleletesen megjelent egy kövér fekete macska, méltóságteljesen dörgölőzött a gazdája lábához.
– Ez meg Frakk – mondta gyengéden Tamás, kikapva a hűtőből egy főtt halat. – Tessék, drágám, itt a vacsorád.
Virág hátrált az ajtó felé.
– Ez itt egy igazi állatkert. Ilyen kicsi lakásban kutya és macska is? Ez egészségtelen… a szőr, a szag… Nincs az anyukádnak allergiája?
– Neked van? – kérdezte halkan Tamás.
– Nekem? Hát… nem is tudom. Sosem volt állatunk. Nem szeretem őket. Koszosak…
Tamás csendben folytatta a táskák pakolását. A mosoly eltűnt az arcáról. Virág távol állt, újra és újra elhessegetve a kutyát, amely meg akarta szagolni a cipőjét.
– Este eljövök és sétáltatom őket – szólalt meg végül Tamás. – Anyu majd megharagszik, hogy túletettem őket, de hogy ne sajnálnám?
– Még időt is rájuk pazarolni… Hát persze, valakinek kell – jegyezte meg félmosollyal Virág, az ajtóhoz lépve.
Úton vissza a kolléganő csacsogott a céges étterem új menüjéről, Kovács Ildikó szoknyájáról, meg arról, hogy a könyvelőnő harmadszor ment férjhez. Tamás hallgatagon ment, csak néha biccentett. A fejében zúgott: „Üresség. Műviesség. Idegen…”
Az irodában már várták: átadtak neki egy termosz forró teát, megölelték, vállon verték. Munka után terítették az asztalt, ittak egy keveset, sokat ettek. Virág újra a közelében maradt – egy tréfa, egy pillantás, felajánlotta, hogy hazaviszi. De Tamás nyugodtan válaszolt:
– Bocs, de sietek. Fontos találkozóm van.
Otthon az anyja várta.
– Na, hogy ment minden? – kérdezte mosolyogva, kinyitva az ajtót.
– Minden tökéletes volt, anyu. A pogácsáid elsőként fogytak el. Azt mondták, mintha étteremből lenne. Ráadásul már rám se emlékeztek…
– És az a lány, akivel ma jöttél – Virág? A szomszéd látta, azt mondja, gyönyörű. Ő az?
– Nem. Csak egy kolléga. És amúgy sincs senkim. Csak hazudtam, hogy megvígasztaljalak. Bocs.
– Jól van. De ha majd lesz is – milyen legyen az az „igazi”?
Tamás elgondolkozott.
– Szerény. Kedves. Okos. És… szeret téged. Meg Frakkot. Meg Pötyit.
Az anyja mosolygott.
– Ó, fiam, a lényeg, hogy téged szeressen. Akkor elfogad minket is. Még a kopasz macskát is a természetével.
Tamás bólintott. Aztán fogta a pórázat, odahívta mindkét „vadállatot” és kiment az utcára. A háromuk vidám rohant át az udvaron, mintha újra abban az időben lennének, amikor minden egyszerű volt – anyu otthon, a hátizsákban zsemle, a kezében a kiskutya, a vállán a macska, és előttük – az egész élet.
Az anyja kinézett az ablakon és összeszorította a kezét.
– Harminc éves, osztályvezető, a léleke mégis gyermek. Adj Isten neked igaz szerelmet, fiam… És hogy szeressen mindenkit egyszerre. Frakkot. Pötyit. És az anyát is.







