Két nővér emlékei… Valaha régen, egy kis magyar városkában élt két testvér. Az idősebbik, Veronika, messze földön híres szépség volt, sikeres és jómódú. A fiatalabb, Marcsika, sajnos korán a bor rabja lett. A történet idején pedig, harminckét esztendősen, már alig ismert rá az ember: vékonyka, puffadt, lilás arc, meggyötört szemek, ápolatlan, kócos haja, amit már rég nem látott se fésű, se szappan. Veronika mindent megtett, hogy húgát kiszabadítsa az alkohol rabságából: drága budapesti klinikákra vitte, javasasszonyokhoz, de mind hiába. Még egy kis lakást is vett neki, de nem írta Marcsikára, nehogy a lány üveg borért elcserélje.
Fél év múlva a lakásban már csak egy mocskos matrac maradt, azon feküdt a haldokló Marcsika, mikor Veronika beugrott elköszönni tőle: elköltözött volna külföldre, örökre. Marcsika már beszélni sem tudott, csak félig nyitotta ki a szemét, s a sáros, régen nem pucolt ablakon át egy elmosódó alakot látott. Mellette szanaszét hevertek az üres kannák, amiket a helyi csavargók kölcsönöztek neki.
Veronika képtelen volt ott hagyni a húgát. Hogyan is tudtam volna azzal a lelkiismerettel élni gondolta később. Úgy határozott: ha már mást nem tehet, elviszi őt a vidékre, apai nagynénjükhöz, Gizella nénihez. A két nővér alig tartotta a kapcsolatot a rokonukkal, csak arra emlékeztek, hogy régóta él már egyedül Gizi néni, mióta anyjuk elhunyt. Egyszer-egyszer eljött hozzájuk, hozott istennek szánt ajándékokat: befőttet, ropogós almát, aszalt gombát.
Veronika csak a falu nevét tudta: Laposhalom. Úgy vélte, ha a temetésre nem hívták, minden bizonnyal még él a nagynéni. Megkérte egyik ismerősét, segítsen; betakarták Marcsikát egy pokrócba, bevitték az autó hátsó ülésére, s elindultak Laposhalom felé. A falubeliek útmutatásával könnyen megtalálták Gizella néni kis házát: összesen négy lakott ház volt a településen.
Marcsikát betették a néni ágyába, Veronika az asztalra tette a pénzt kitekerte: Nagyon beteg, nekem mennem kell, itt a pénz temetésre, Gizi néni, hátha egyszer visszatérek, hogy megkeressem a sírját. Ez elég lesz sírkeresztre és fejfára is. Átadta a lakáskulcsot is, hiszen kinek másnak? Nem maradt teára, s egy szó nélkül elhajtott.
Gizella néni, aki már 68 éves volt, de még ereje teljében, megnézte Marcsikát: látta, hogy a lány még lélegzik, így hát feltette a sparheltre a régi réz teáskannát. Míg a víz forrni kezdett, vászonzsákból szárított gyógynövényeket kotort elő, összekevert némi bogyóval, leforrázta, majdtermoszba öntötte, s jól lezárta. Három napig minden félórában mézes gyógyteát adott Marcsikának kiskanállal, akár éjjel, akár nappal.
A negyedik naptól kecskéje, Margit friss tejét is kínálta neki szintén kiskanállal. Később zöldségleves és tyúkhúsleves következett. Tyúkja saját udvarából volt, nem sok, de két jószágot gondolkodás nélkül levágott beteg unokahúgáért.
Eltelt egy hónap: Marcsika már önállóan ült az ágyban. Gizella néni kis szánkón húzta őt át a falu másik végére- a fürdőházhoz. Takargatta meleg kendővel, pokróccal, s ott újabb főzetekből készített mosdóvízzel fürdette, fésülte a lány haját, amely egyre jobban illatozott, mint a nyári mező.
A magányos Gizella néni minden szeretetét, gondját-baját Marcsikába öntötte, s kihúzta őt a halál torkából. Kiskanállal adta át a gyógyító levest, s vele együtt szeretetét, odasugárzott bizalmat. A pesti klinikák, javasasszonyok tehetetlenek voltak, ám a falusi nagynéni megmentette. Marcsika felépült, megerősödött Margit tápláló tejétől, friss reggeli omlettől, selymes lett a haja, kipirult az arca, és kiderült: szép, kék szemű lány.
Lassan, de biztosan besegített a házimunkában, járt az ólba, megtanult fejni, minden reggel friss tojást szedett össze. Egyszerű kosztot ettek, nagyrészt a kertből. Marcsika, aki mintha visszatért volna a halál árnyékából, sosem vágyott vissza a múltjába: örült ennek az új, tiszta életnek. Végre meglátta a reggeli napfényt, a futó bárányfelhőket, a tavaszi virágokat.
A törpe falu mellett, a csörgedező pataknál megjelent egy vadkacsa kicsinyeivel, Marcsika mindennap kenyérrel etette őket. Egy új tehetsége is kibontakozott: Gizella néni megtanította horgolni. Előbb csak csipketerítőket készített, aztán, amikor bementek egyszer Vásárhelyre, vettek sokféle fonalat, s a lány pompás, nagy, színes kendőket horgolt gyönyörű mintákkal.
Jöttek is a rendelések, mind több. Marcsika jól keresett vele. Három év múltán, immár megerősödve, magához vette szeretett nénikéjét, s elköltöztek egy csendes balatoni kisvárosba, ahol összeadták Gizella összekuporgatott forintjait és Marcsika horgolt kendőjének árából befolyt pénzt, s vettek egy kedves, kis házikót kerttel.
Reggelente Margit, a kecske, akit Veronika egy furgonos fuvarral szállított le a Balatonhoz, leszakítja a legalsó almaág gyümölcsét, rágcsálja, s hosszan néz a tó vizére, ott, ahol két szeretett asszony fürdik minden hajnalon.
És a legszebb mindebben, hogy mindez megtörtént a magyar falvak egy rejtett zugában…







