Kivett a tányéromról két húsgombócot, és közölte, hogy fogynom kell. Hogyan váltam én, a harminchat éves anyuka, „bűnössé” azért, mert három gyermeket szültem?
Én vagyok Eszter, harminchat éves vagyok. Hat éve élek házasságban, és három gyermeket nevelek. Az idősebbik, Bence, öt éves. A kisebbik, Lili, három. A legkisebb, Máté, még csak fél éves. Nem dolgozom, otthon maradok és a gyerekekkel foglalkozom. Egyszer dolgoztam csak, a diploma után, a szülés előtt. Minden más időt anyaként töltöttem. És tudjátok, ez nem olyan könnyű, mint ahogy tűnik.
Zsolttal majdnem harminc éves koromban találkoztam. Akkor már a barátnőim jó része családot alapított, én pedig folyton csak a munka meg a bérlemény között rohangáltam. Magas, karizmatikus, magabiztos férfi volt. Sportos múlt, osztályvezető. Szó sem lehetett arról, hogy egy ilyen férfi rám figyelne. De egyszer csak elhívott, hogy találkozzunk az anyjával – akkor tudtam, hogy komolyan gondolja.
Ilona néni, az anyja, kifejezetten kedves és melegszívű asszony volt. Rögtön azt mondta: „Vigyázz erre a lányra.” Pár hónap múlva összeházasodtunk.
Amikor megszületett Bence, felmondtam és teljesen az anyaságba ástam magam. Aztán jött Lili, most pedig Máté. Egy pillanatra sem hagyom magukra a gyerekeimet. Bence táncol és rajzol, Lilit otthon fejlesztem. Nem jár bölcsődébe, mert itthon vagyok, és őszintén hiszem, hogy jó anya vagyok. A gyerekeimnek meleg, kényelmes és érdekes az életük.
Aztán valahogy minden megborult. A harmadik szülés után sokat híztam. Most közel hetven kilogramm vagyok, pedig régen vékony voltam – ötven kiló körül. Akkor rendszeresen edzettem, körmöshöz jártam, ápoltam magam.
Most erre nincs sem időm, sem energiám. Ha próbálok tornázni, Máté elkezd sírni, Lili vizet kér, Bence megmutatni akarja a rajzát. Néha egyszerűen fel sem tudok kelni a kanapéról – mert éjjel nem aludtam, mert etetni kell, mert elfáradtam. Nem panaszkodom, csak ez a valóság.
Először Zsolt csak viccelődött. „Fánkocskámnak”, „kis mackónak” hívott. Azt mondta, puhább lettem – mindkét értelemben. Én is nevetgéltem vele. Aztán a poénoknak vége lett.
Mult pénteken ebédeltünk. Három húsgombócot tettem a tányéromra – egész nap lábamon voltam, semmit sem ettem. Ekkor Zsolt kiveszi a villát a kezemből, eltűnik két darabot, és hidegen közli: „Le kell fogynod.” Majd hozzáteszi: „Ha más nő érdekelni kezd, az a te hibád lesz. Nem az enyém.”
Megdermedve ültem. Rosszul éreztem magam. Igen, tudom, hogy meghíztam. Igen, nem ismerem fel magam a tükörben. De nem érdemlek még egy kis tiszteletet? Három gyermeket szültem neki. Feladtam a karrierem. Feladtam magam.
Szívesen elmennék körmöshöz, pedikűröshöz, masszázsra. Szívesen vennék egy szép ruhát. De erre sincs időnk, sem pénzünk. Minden a gyerekekre, a foglalkozásokra, a hitelekre megy el. Zsolt osztályvezető, nekünk tökéletesnek kell tűnnie. Anyukájának is segítünk. Én? Zabpép és mézes maszkokat készítek este, amikor a gyerekek végre elaludtak.
Már több mint egy éve nem vettem magamnak semmi újat. Ha pedig bemegyek egy üzletbe, könnyek között távozom. Mert minden kicsi, minden szűk. Mert nem vagyok az, aki voltam.
Elvesztettem a hitet, hogy újra olyan vékony lehetek, mint régen. Maradt az utolsó remény – Ilona néni. Talán ő nem hagyja, hogy Zsolt tönkrevágja a családunkat. Mert én már nem érzem magam feleségnek. Csak anyának és takarítónőnek. De hát ez nem elég ahhoz, hogy tiszteljenek?…
