**Naplóbejegyzés**
Kérlek, kislányom, légy irgalmas hozzám, már három napja nem ettem egy falat kenyeret sem, és egy fillér sincs nálam könyörgött az öregasszony a pékasszonynak. A tél vékony szele átjárta a csontjait, beborítva a város öreg utcáit, mintha csak emlékeztetni akarna azokra az időkre, amikor még meleg szívű, őszinte tekintetű emberek lakták ezeket a helyeket.
A szürke falak és a kopott cégerek között állt az idős nő, arcát finom ráncok szövevénye fedte, mintha minden vonal egy-egy fájdalommal, kitartással és elvesztett reménnyel teli történetet mesélt volna el. Kezében egy kopott táskát szorongatott, tele üres üvegekkel, mint valami elmúlt élet utolsó darabjai. Szemei nedvesek voltak, és könnyei lassan folytak végig az arcán, mintha nem is akartak volna gyorsan megszáradni a hideg levegőben.
Kérlek, kislányom suttogta remegő hangon, mint a szélben rezgő levél. Három napja nem ettem kenyeret. Nincs egyetlen fillérem sem egy forintom sincs egy darab kenyérért sem.
Szavai a levegőbe vesztek, de a pékség üvegajtaja mögött a pékasszony csak hidegen rázta a fejét. Tekintete olyan rideg volt, mint a jég.
És ez mit jelent nekem? válaszolta ingerülten. Ez egy pékség, nem üveggyűjtő pont. Nem tudsz olvasni? A táblán ott van: az üvegeket a gyűjtőponton veszik át, ott pénzt kapsz kenyérért, ételért, hogy megélj. Mit akarsz, hogy tegyek?
Az öregasszony zavartan állt. Nem tudta, hogy a gyűjtőpont délben bezár. Későn érkezett. Túl későn ahhoz a kis lehetőséghez, ami megmenthette volna az éhínségtől. Régen eszébe sem jutott volna üvegeket gyűjteni. Tanítónő volt, művelt asszony, méltóságteljes tartással, olyan becsülettel, amelyet még a legnehezebb napokon sem veszített el. De most most egy kioszk előtt állt, mint egy koldus, érezve, hogy a szégyen keserű íze tölti el a lelkét.
Nos mondta a pékasszony, kissé lágyítva a hangján kevesebbet kellene aludnod. Holnap, ha korán hozod az üvegeket, gyere, és adok enni.
Kislányom könyörgött az asszony adj csak egy negyed veknit holnap megfizetem. Szédülök nem bírom tovább nem bírom ezt az éhséget.
De a pékasszony szemében nem volt egy csöppnyi együttérzés sem.
Nem. vágott közbe élesen. Nem adakozom. Én is alig élek meg a fizetésemből. Minden nap jönnek és kérnek, de nem tudok mindenkit etetni. Ne tartóztass fel, van sor.
Közelben egy sötét kabátos férfi állt, gondolataiba mélyedve. Távolinak tűnt, mintha más világban lenne: a gondok, döntések, jövő világában. A pékasszony egy pillanat alatt megváltozott, mintha nem egy hétköznapi vásárló, hanem egy fontos vendég állna előtte.
Jó napot, Kovács Péter! kiáltotta barátságosan. Ma megérkezett a kedvenc kenyered, dióval és gyümölccsel. És a sütemények frissen, barackkal. A cseresznyés tegnap
