**Naplóbejegyzés – 2024. február 14.**
Újra a zajra ébredtem. Még csak fél hét van, vasárnap reggel, az egyetlen nap, amikor nyolcig aludhatnék. A konyhából ordít Csaba:
— Anya! Hol a bögrém? Megint átraktad!
Ötvenkét éves vagyok. Felkeltem, felkaptam a köntösömet. A tükörben egy fáradt nő nézett vissza rám, akinek az arcáról leolvasható, hogy már nem is emlékszik, mikor aludt utoljára jól. Őszülő haj, szem alatti karikák. Mikor öregedtem így meg?
— Jövök már! — motyogtam, és betörtem a konyhába.
Csaba a romok közepén állt. A földön egy tányér darabjai hevertek – nyilván azt hajította oda, miközben a „drága” bögréjét kereste. Huszonöt éves, majdnem egy méter nyolcvan, széles vállak. Mégis úgy viselkedik, mint egy hisztis óvodás.
— Itt a bögréd. — Kivettem a szárítóról a kék csészét, rajta a felirattal: „Legjobb fiú”.
Évekkel ezelőtt vettem, amikor még azt hittem, hogy egyszer észhez tér, munkát talál, és normális életet kezd. Most már csak gúnyolódásnak tűnik a felirat.
— Miért rakod ide? Azt mondtam, az asztalon kell legyen!
— Csabi, este elmosogattam…
— Ne Csabi! Csaba! Hányszor mondjam?!
Kitépte a kezemből a bögrét, és beleöntötte a teáskannából a tegnap maradék levét. A tányér darabjait néztem, és arra gondoltam: megint takarítani, megint venni újat, megint tűrni.
— Anya, mi történt? — Az ajtóban megjelent Réka. Vékony, törékeny, a régi pizsamájában. Tizenkilenc éves, de alig néz ki tizenhatnak. Pedagógiát tanul, gyerekekkel akar dolgozni. Ha végigcsinálja. Ha kibírja ezt a légkört otthon.
— Semmi, kicsim. Eltört egy tányér.
— Magától, ugye? — horkantott fel Csaba. — Magától pottyant le.
Réka szó nélkül fogta a seprűt és elkezdte söpörni a darabokat. Olyan természetesen, mintha ez mindennapos lenne.
— Ne nyúlj hozzá! — ordított rá Csaba. — Nem kértem, hogy takaríts!
— Akkor ki fogja? — kérdezte halkon Réka.
— Neked semmi közöd hozzá!
Leültem az asztalhoz, és a kezembe temetem a fejem. Istenem, meddig kell ezt elviselni? Meddig bírom ezt az ordibálást, a veszekedést, ezt… ezt a háborút a saját otthonomban?
Tíz éve halt meg Józsi, a férjem, a gyerekek apja. Nem bírta a szíve. Vagy talán már csak nem akart élni ebben az őrült világban. Akkor Csaba még a szakközépiskolába járt. Persze, fél év után otthagyta. Azt mondta, nem tetszik neki. Elment bolti eladónak – két hétig bírta. Kirúgták, mert a főnök „hülye” volt. Aztán jött az építkezés – az sem jött be. A kollégák „idióták”. Az autómosó – a tulaj „főleg” állat. És így évről évre. Előbb azt hittem, megtalálja a helyét. Aztán már csak próbálkozzon. Könyörögtem neki. Végül belenyugodtam.
Ő viszont egyre dühösebb lett. Az egész világra, az életre, ránk – de leginkább rám. Én vagyok a hibás, hogy ő egy semmirekellő. Én neveltem rosszul. Nekem kell eltartanom, etetnem, ruháznom.
— Anya, mi lesz a reggeli? — Csaba az asztalhoz huppant.
— Tojás, zabkása…
— Megint zabkása! Elegem van ebből a létből! Vegyelek normális müzlit!
— Csaba, tegnap vettem müzlit. Két nap alatt megetted.
— Akkor vegyél még!
— Miből? Még egy hét, míg jön a fizetés.
— Az a te problémád!
Felálltam, kinyitottam a hűtőt. Fél doboz túró, három tojás, egy szelet kenyér. Még hét nap a fizetésig. Réka próbál hétvégén melózni – szórólapozik. Ötezer forintot keres egy nap, ami épphogy elég az egyetemi utazásra és az ebédre.
— Csinálhatok tojást — mondtam.
— Szalonnával!
— Nincs szalonna.
— Akkor ne is kell! Elegem van a nyomorult konyhádbol!
Felpattant, és rugdosva eltolta a széket. Az nagy robajjal felborult.
— Csaba, ne! — kérlelte halkan Réka.
— Ne magyarázz nekem! Te sokkal jobb vagy, mi? A hülye egyetemeddel!
— Nem gondolom…
— Dehogynem! Úgy nézel rám, mintha…
— Csaba, elég! — álltam közéjük.
— Kuss legyen! Mind a ketten idegesítettek! Már börtönnek érzem ezt a nyomorult lyukat!
— Senki nem tart itt erőszakkal — csúszott ki a számból a mondat.
Csaba megmerevedett, lassan felém fordult.
— Mit mondtál?
— Semmi.
— Azt mondtad, senki nem tart itt? Utalgatsz, hogy költözzek el?
— Csaba…
— Válaszolj! Azt akarod, hogy elköltözzek?
Nem szóltam. Pedig igen. Istenem, de igen! Felébredni reggel csendben. Nem összerezzenni minden zajra. Nem lábujjhegyen járkálni a saját otthonomban.
— Kussolsz? Akkor tudd, nem megyek sehová! Ez az én lakásom is! Be vagyok jelentve!
— Az én nevemen van — mondtam halkan.
— És? A fiad vagyok! Jogaim vannak!
— Kötelességeid is vannak — jött ki magamtól a válasz. — Felnőtt férfi vagy. Huszonöt éves.
— Na, itt is van! — Csaba ököllel csapott az asztalra. — Rossz fiú vagyok! Naplopó! Én…
— Minden nap ordítasz velem! — éreztem, valami bennem elszakad. — Semmit nem teszel! Az én pénzemen élsz, mégis engem okolsz!
— Fogd be!
— Nem fogom! Elegem van! Érted? Ötvenkét éves vagyok, reggeltől estig dolgozom, hogy eltartsam két felnőtt gyereket!
— Az egyik tanul és segít◌◌◌
Réka hozzám simult, és azt súgta: “Anya, végre újra úgy érzem, hogy ez otthon.”
* * *
**Utolsó mondat:**
A lányom hangja összecsapta a szívemben a félévektől felszabadult könnyeket, és tudtam, hogy nem hibáztam.







