Szilvia Kocsis a lecsupasodó “Kávézó Otthon” feliratú ajtó előtt állt. A betűk görbék voltak, a y szinte a tisztesség szavát tartotta csak. A bejárat mellett száraz levendulabokrok, egy szemetes és néhány galamb heveredett a hűvös őszsütésben.
Nos, új élet, morogta magában, és befordította a kulcsot.
Az új élet nedves, penészes és régi fűszerek aromájával üdvözölte. Szilvia tüsszentett, kinyitotta az ablakot, mélyet lélegzett, és nekilátott a munkának.
El vagy tévedve! harsogta barátnője, Anikó Varga a telefonban. Kávézót vettél fel? Ebben a környéken? A kirúgás tényleg hatott rád?
Inkább süteményt sütök, mint mások pénzét számolom, sóhajtott Szilvia, miközben letörölte a asztalokat. És mindig is arról álmodoztam, hogy anyámhoz hasonlóan sütök. Emlékszel, ahogy a nagymamám csinálta?
Emlékszem. De egy dolog az álmok, egy másik a raktár.
Ez nem raktár. Ez az én pékségem.
Új nevet kapott: Mandarinos kenyér. Mert a nagymamám mindig fahéjas pogácsát sütött, és bele reszelt mandarinhéjat kevert. Télen a ház illata mandarinnal és friss tésztával töltötte be a levegőt. Szilviának hiányzott ez a melegség.
Az első héten senki sem jött be. A kávézó a város szélén állt, ahol csak a rövidebb útvonalakat ismerők jártak. Szilvia reggel öt órakor kelve dagasztotta a tésztát, sütött, mosott, kísérletezett. A fahéj és a vanília illata keveredett a kávé füstjével. Az ablakpárkányra mandarinhéjas váza került, a üvegre felragyogott a felirat: Látogass be nem bánod meg.
Nagymama, segíts, suttogta, miközben friss csigákat tálalt.
Éppen akkor lépett be a szomszéd házból Zsuzsanna Nagy, a nagymama.
Itt sütöd a pogácsát? Átmentem, megcsíptem. Kóstolhatok?
Szilvia kinyújtotta a tésztát, a nagymama összeszorította a szemét, harapott, és bólintott.
Nagyon jó. Holnap hozok néhány lányt is, hogy játszanak a backgammonnal. Te csak kávét készíts nekünk.
Másnap három idős hölgy, akiknek a történetei már szőtték a város légkörét, betértek. Egy héttel később három egyetemista, aztán egy futár, aztán anyuka egy babakocsival. A hírek csendesen, de biztosan terjedtek a környéken.
Szilvia frissítette a kirakatot. A Otthon helyett most ez állt: Mandarinos kenyérbolt. Segített neki Gábor Horváth, az egyetemista.
Mi vagy? Tervező?
Még nem. Tanulok. De a pogácsák mennyeiek. Szeretném, ha a tábla is olyan lenne.
Szilvia először hosszú ideje úgy érezte, hogy valakire számít. Este Gábor egy fotósként dolgozó Katalin Farkast hozott: Szeretnénk elindítani a közösségi médiát. Szilvia szinte sírva fakadt.
Jó napot, szólt egy remegő hang a bejáratban. Szilvi
Megfordult. A küszöbön László Takács állt a volt férje, aki egy évvel ezelőtt gondolkodni ment, és azóta a kollégájával volt.
Mit keresel itt? szárnyalta a hangja.
Hallottam, hogy megnyitottad a kávézót. Nézegetni jöttem.
Néztél. Most menj tovább.
Várj. Mi egyszer
Azt mondtad, hogy unalmas vagyok. Most meg hiányzol, mi?
Félhangosan elmosolyodott:
Nem erről van szó. Csak hallottam, hogy befektettél. Tudod, amíg hivatalosan nem vagyunk elváltak, minden, amit szereztél, közös vagyonként számít.
Komolyan?
Nem akarok vitát. De talán megállapodhatunk? Segítek a felújításban, néhány százalékért
Szilvia csendben maradt. Levette a kötényt, közelebb lépett az ajtóhoz, és szélesre nyitotta.
László, itt a bejárat. Jöjj be. És ne lássalak többé.
László lépni akart, de megjelent Zsuzsanna Nagy barátnőkkel.
Ki a fura itt? Menj vissza, fiam. Nálunk csak női birodalom van.
László morcosan elhagyta a helyet.
Ki volt ez? kérdezte egy barátnő.
A volt. A részvényért jött.
Nem túl zsíros neki? nevetett a nagymama, és egy újabb pogácsát ragadott a tálcáról.
Szilvia, hívta a anya, Mária Kocsis. Mit csinálsz? László felhívott, azt mondta, kiabáltál rá.
Anyám, ő a részvényért jött. Szerinted ez rendben van?
Hiszen férjed vagy majdnem. Talán még össze is jöttök. Nem vagy már fiatal
Anyu, saját vállalkozást indítottam. Nultról, és boldog vagyok. Nem tudsz örülni?
Aggódom érted. A kávézó a gettóban, válás, és a megtakarítások egy macska szőre. Ez nem élet.
Ez az én életem, anyu. És én választottam.
Na, ha elpazarolod, ne hívj
