Régi emlékek ködéből előtűnik ez a történet, mintha tegnap lett volna.
“Halló, Zsófia?” – ismerős hang csendült fel a telefonban.
A szíve hirtelen felpörgött, majd úgy zakatolt a mellkasában, mintha kiszakadna. A lélegzete elakadt. Ha nem a televízió moraja zajongott volna a háttérben, biztosan felébredt volna férje a dobbanás hallatán.
“Hiányoztál. Nem bírtam tovább várni. Állandóan rád gondolok. Találkozzunk.” – mondta a kellemes férfihang a kagylóban.
Zsófia kiment a szobából, és halkan becsukta maga után az ajtót. A folyosó falához támaszkodott, mintha a lábai hirtelen megbénultak volna.
“Zsófia, ott vagy?” – szólt a hang, csábítva és ijesztve egyszerre.
Nem kellett volna felvennie. Miért nem nézte meg a kijelzőt?
Próbálta elfelejteni, minden erejével küzdött, hogy ne gondoljon rá, arra az őrült éjszakára. Magyarázta magának, hogy stabil házasságban él, jó ember a férje, évek óta együtt vannak. Nincs szüksége senkire és semmire…
A jövendőbeli férjével egy osztályba jártak. Tamás kitűnő tanuló volt, matek- és fizikaversenyeken nyert. A gimnáziumi évek alatt szemüveget kezdett hordani, ezért gyorsan ragaszkodott hozzá a “Bölcsész” becenév. Nem véletlenül. Nyugodt, töpört, pirospozsgás fiú volt – akár valami régi regényhős.
Zsófia, mint minden lány az osztályban, nem látta benne a szerelmi tárgyat. Inkádbb csak segítséget kért tőle egy nehéz feladatban, vagy a dolgozat előtt lesték el tőle a megoldásokat. Zsófia a karizmatikus, jóképő, sportos fiúkat kedvelte, akiknek volt humora és egy kis pimaszságuk.
Egyszer véletlenül összefutottak az utcán, beszélgettek, felidézték a régi osztálytársakat. Tamás már kontaktlencsét hordott. “Hát, mégiscsak csinos” – gondolta akkor Zsófia.
Tamás a budapesti egyetemet végezte el, míg Zsófia még az orvosi egyetem utolsó évét járta. Cseréltek telefonszámot, hátha. Öt év telt el a suliból való kikerülés ótaA történet végére érve Zsófia megértette, hogy néha az élet útvesztője nem a biztonságos ösvényt, hanem a szív dobogását követi.







