„Gyere, amikor tudsz.”
– Halló, Borbála? – szólalt meg a telefonban egy ismerős hang.
A szív a torkában dobogott, a lélegzete elakadt a váratlan izgalomtól. Ha nem búgott volna a tévé a háttérben, biztosan felébredt volna a férje a szívdobbanása miatt.
– Hiányoztál. Nem bírtam tovább várni. Folyton rád gondolok. Találkozzunk… – mondta a kellemes férfihang.
Borbála kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, és a falhoz támaszkodott a hallban. A lába hirtelen megbénult, mintha gyapjúból lett volna.
– Borbála, ott vagy? – hívogatta a hang, vonzott és riasztott egyszerre.
Nem kellett volna felvennie a telefont. Hiába próbálta elfelejteni azt az őrült éjszakát, minden erejével azon volt, hogy kitörölje az emlékét. Rábeszélte magát, hogy stabil, boldog házasságban él, jó férje van, évek óta együtt vannak. Nincs szüksége senkire…
A leendő férjével egy osztályba jártak gimnáziumban. Viktor kitűnő tanuló volt, matematikából és fizikából nyert versenyeket. A felső tagozatban szemüveget kezdett hordani, így gyorsan ragaszt rá a „Toldi” becenév. Nem véletlenül. Csendes, kerek arcú, pirospozsgás fiú volt, pont mint a népszerű magyar regényhős.
Borbála, mint minden lány az osztályban, nem látta benne a nagy szerelmet. Nehéz feladatban segítséget kérni, dolgozat közben susogni – az más kérdés. Ő a karizmatikus, sportos, humoros és egy kicsit pimasz fiúkat szerette.
Aztán véletlenül összefutottak az utcán, beszélgettek, felidézték a régi osztálytársakat. Viktor már kontaktlencsét hordott. „Hát, aranyos” – gondolta akkor Borbála.
Viktor Budapesten diplomázott, Borbála még az orvosi egyetem utolsó évét végezte. Cseréltek telefonszámot, hátha… Öt év telt el az érettségi óta, az osztály találkozót tervezett. Viktor ígérte, hogy felhívja, mikor lesz az alkalom. Borbála adta is a számát, de nem tervezett elmenni. VicBorbála mélyet lélegzett, majd lassan letette a telefont, és visszatért a megszokott életébe, ahol az emlékek lassan elhalványultak, de a szívében örökre ott maradt egy kérdés: mi lett volna, ha mer.
