– János bácsi, már megint elaludtunk! – hangzik fel az autóbuszsofőr barátságos, de kissé szemrehányó hangja. – Ez már a harmadik alkalom a héten, hogy úgy fut a busz után, mintha az élete múlna rajta! A nyugdíjas férfi gyűrött kabátban nehézkesen levegőt vesz, miközben a kapaszkodóhoz simul. Ősz haja kócos, szemüvege az orra hegyére csúszott. – Bocsánat, András… – lihegi, miközben előkotorgat egy összegyűrt bankjegyet a zsebéből. – Talán a vekker késik, vagy már én sem vagyok a régi… András, a negyvenöt körüli, napbarnított buszsofőr húsz éve jár ezen a vonalon, arcokról ismeri már az utasokat. De ezt a bácsit különösen megjegyezte – mindig udvarias, csendes, minden nap ugyanabban az időben utazik. – Ugyan már, János bácsi, szálljon csak fel. Hova megy ma reggel? – A temetőbe, mint mindig. Megindul a busz. János bácsi a szokásos helyére ül – harmadik sor, ablak mellett. Kezében kopott műanyag szatyor, benne valamilyen felszereléssel. Nincs most sok utas – hétköznap, reggel van. Egy pár diák kacarászik, egy férfi öltönyben a telefonját böngészi. Szokásos reggel. – Mondja csak, János bácsi – szól hátra András a visszapillantón át –, minden nap tényleg oda megy? Nem nehéz magának? – Hova mennék máshova… – pillant ki az ablakon halkan a bácsi. – Már másfél éve fekszik ott az asszony… megígértem neki, hogy minden nap kimegyek hozzá. András szíve összeszorul. Maga is nős, imádja a feleségét. El sem tudná képzelni… – Messze van a temető otthonról? – Á, csak harminc perc busszal. Gyalog talán egy óra lenne, de már nem bírják úgy a lábaim. A nyugdíjból épp telik a buszjegyre. Hetek múlnak. János bácsi az állandó utas a reggeli járaton. András hozzászokik, már várja is őt minden reggel. Ha a bácsi késik, András sokszor direkt vár még pár percet. – Nem kéne rám várnia, – jegyzi meg egyszer János bácsi, mintha sejtené, hogy miatta álltak meg. – Menetrend az menetrend. – Ugyan már, pár perc nem számít, – legyint András. Aztán egy reggel János bácsi nem jön. András vár, hátha késik, de nem jelenik meg. Másnap se, harmadnap se. – Te, az az öregúr, aki mindig a temetőbe megy, régóta nem jön – mondja András a kalauznőnek, Marika néninek. – Nem betegedett meg, ugye? – Ki tudja – von vállat Marika. – Talán a rokonok jöttek, vagy ki tudja mi történt… De Andrást nem hagyja nyugodni a dolog. Már megszokta a bácsi halk köszönését, szomorkás mosolyát, udvariasságát. Letelik egy hét, János bácsi sehol. András elhatározza, hogy a déli szünetben elmegy a járat végállomására, ahol a temető található. – Elnézést, – szól egy asszonyhoz a bejáratnál –, egy idős férfi, János bácsi… Ősz, szemüveg, mindig egy szatyorral… Nem látta mostanában? – Hát persze, hogy ismerem! – élénkül fel a temetőőr. – Minden áldott nap kijött a feleségéhez. – És most? Nem jár? – Már egy hete nem láttam. – Beteg lett talán? – Ki tudja. Egyszer mondta az utcát is, nincs messze innen: Rózsa utca 15. Maga kicsoda neki? – Buszsofőr vagyok. Minden reggel vittem. Rózsa utca 15. Az ötvenes években épült bérház, málló festék a lépcsőházi ajtón. András a második emeletig lépdel, becsönget egy találomra választott ajtón. Egy ötvenes, morcos férfi nyit ajtót. – Kit keres? – János bácsit… a buszról ismerem, mindennap velem utazott. – Az öreg a tizenkettedikből? Kórházban van már egy hete. Sztrókja lett. András szíve a torkában dobog. – Melyik kórházban? – A városiban, a Bartók Béla úton. Állítólag eleinte rosszul volt, de most már mintha jobban lenne. Váltás után András biciklizik a kórházba. Megkeresi a megfelelő osztályt, érdeklődik az ügyeletes nővérnél. – János bácsi? Igen, itt fekszik. Maga kicsoda neki? – Ismerős… – zavarban van, nem tud mit mondani. – Hatodik kórterem, de még nagyon gyenge, ne fárassza! János bácsi az ablak mellett fekszik, sápadt, de magánál van. Amikor meglátja Andrást, először nem ismeri fel, aztán meglepetten felcsillan a szeme. – Maga az, András? Hogy talált rám? – Kerestem, mert aggódtam, – mosolyog zavartan és leteszi a gyümölcsöt az asztalra. – Napok óta nem láttam, gondoltam, baj van. – Maga… miattam aggódott? – a bácsi szemében könny csillan. – De hát én csak egy utas vagyok… – Egy fenét. Az állandó utasom. Rég hiányzik minden reggel. János bácsi elnéz, a mennyezetet nézi. – Tíz napja nem voltam a temetőben, – mondja halkan. – Most először másfél év után. Megszegtem az ígéretem… – Ugyan, János bácsi! A felesége ezt meg fogja érteni. A betegség nem játék. – Nem tudom… – rázza a fejét a bácsi. – Mindig meséltem neki, mi újság, milyen az idő… Most itt fekszem, s ő odakint egyedül… András látja, hogy emészti magát az ember, hirtelen elhatározza magát. – Mit szólna, ha én mennék ki helyette? Megmondanám az asszonynak, hogy kórházban van, de javul, és hamarosan megy már maga is… János bácsi hitetlenkedve, mégis reménykedve néz rá. – Maga tényleg megtenné? Idegen emberért? – Magának már rég nem vagyok idegen. Másfél éve minden reggel együtt utazunk. Közelebb került hozzám, mint néhány rokon. Másnap, szabadnapján, András kimegy a temetőbe. Megtalálja a sírt – a fejfán barátságos szemű, fiatalos nő mosolyog. „Kovács Anna, 1952–2024.” Először feszélyezve szólal meg, de aztán maguktól jönnek a szavak: – Jó napot kívánok, Anna néni. András vagyok, a buszsofőr. A férje, János bácsi minden nap jött… most kórházban fekszik, de hamarosan felépül. Mondta, hogy nagyon szeret és jönni fog megint… Beszél még – hogy milyen ott János bácsi, mennyire hűséges, mennyire fáj neki a hiánya. Kicsit ostobának érzi magát, de valami azt sugallja: ez így helyes. A kórházba visszaérve teázni látja János bácsit. Az öreg sokkal jobb színben van már. – Voltam kint, – mondja röviden András. – Átadtam mindent, amit kért. – És… hogy van ott minden? – kérdezi remegő hangon a bácsi. – Rendben. Friss virágot is hozott valaki, bizonyára a szomszédok. Tiszta, rendes minden. És várja, hogy visszatérjen. A bácsi lehunyja a szemét, könnyek potyognak a szeméből. – Köszönöm, fiam. Köszönöm szépen… Két hét múlva hazaengedik János bácsit. András várja a kórháznál, hazaviszi. – Holnap találkozunk? – kérdezi, mikor a buszból kiszáll az öregúr. – Természetesen – bólint János bácsi. – Nyolcra ott leszek, ahogy mindig. És úgy is lett. Másnap megint ott ül a helyén. De most már valami más köti össze őket. Többek lettek, mint sofőr és utas – barátok. – Figyeljen csak, János bácsi – mondja egyszer András –, hétvégén kiviszem magát kocsival. Nem munka, csak úgy – jólesik segíteni. Van saját autóm, nem fáradság. – Ugyan, miért fáradna velem… – Mert már hozzászoktam magához. Meg a feleségem is mondta: „Ha ilyen rendes ember, segíteni kell neki!” Így alakult. Hétköznapokon a szolgálati buszon, vasárnaponként András saját kocsijával viszi ki János bácsit a temetőbe. Néha a feleségét is magával viszi – összeismerkedtek, összebarátkoztak. – Tudod, – mondja este a feleségének András –, azt hittem, ez csak munka, menetrend, utasok… De rájöttem: minden ember a buszon maga is egy történet, egy élet. – Így van, – bólint a felesége. – Jó, hogy odafigyeltél rá. János bácsi pedig egyszer úgy fogalmaz: – Tudják, amikor meghalt Anna, azt hittem, vége mindennek. Minek vagyok már a világon? De kiderült… kiderült, hogy embereknek nem mindegy a sorsom. Ez nagyon sokat jelent. *** Ti láttatok már, amikor egyszerű emberek hétköznapi hősökké válnak?

István bácsi, megint elaludt, ugye? szól oda vidáman, de egy leheletnyi szemrehányással a hangjában a buszsofőr. Ez már harmadszor ezen a héten, hogy úgy szalad a busz után, mintha üldöznék.

Az idős nyugdíjas, gyűrött kabátban, lihegve kapaszkodik a korlátba. Ősz haja zilált, szemüvege az orra hegyére csúszott.

Elnézést, András… fújja ki a levegőt, miközben gyűrött ezreseket vesz elő a zsebéből. Az óra biztosan késik. Vagy csak én öregszem már…

András, a tapasztalt buszsofőr, lehet vagy negyvenöt éves, arcát barnára sütötte a sok vezetés. Húsz éve viszi az utasokat ezen az útvonalon; sokakat arcról ismer. István bácsit különösen megjegyezte mindig udvarias, halk szavú, minden reggel ugyanabban az időben jön.

Ugyan, hagyja csak, üljön le. Hova megy ma?

A temetőbe, ahogy szoktam.

Elindul a busz. István bácsi elfoglalja megszokott helyét harmadik sor az ablak mellett. Kezében viseltes műanyag szatyor, benne némi kis holmi.

Kevés az utas hétköznap reggel van. Néhány egyetemista lány cseveg, egy öltönyös férfi a telefonját böngészi. Semmi szokatlan.

Mondja csak, István bácsi szól hátra András a visszapillantóból , mindennap oda megy? Nem nehéz?

Hová mehetnék máshova? válaszolja csendesen az idős férfi, kinézve az ablakon. A feleségem ott fekszik… másfél éve már. Megígértem, hogy minden nap meglátogatom.

András szíve beleszorul egy pillanatra. Ő is nős, rajong a feleségéért. El sem tudná képzelni…

Messze van innen a lakása?

Nem, busszal fél óra, gyalog több mint egy. A lábam már nem a régi. A buszjegyre éppen futja a nyugdíjból.

Telnek a hetek. István bácsi állandó vendég a reggeli járaton. András megszokja, már-már várja őt minden nap. Néha késik kicsit az öreg András ilyenkor direkt vár még két percet.

Ne várjon rám külön! mondja egyszer István bácsi, megérezve, hogy miatta késik a busz. Menetrend az menetrend.

Ugyan már! Meg se kottyan pár perc ide vagy oda legyint András.

Aztán egy reggel nincs ott István bácsi. András vár hátha csak késik. De nem jön. Másnap se. Harmadnap se.

Figyelj már, az az öreg, aki mindig a temetőbe utazott, sehol mondja András a kalauznőnek, Molnár Tamarának. Lehet, hogy beteg lett?

Ki tudja? von vállat a nő. Talán jöttek a rokonok, talán valami közbejött…

De Andrást nem hagyja nyugodni a gondolat. Hozzászokott már a halk köszönéshez, az idős férfi szomorkás mosolyához.

Eltelik egy hét, István bácsi sehol. András rászánja magát: ebédszünetben elbuszozik a végállomásig, ahol a temető áll.

Elnézést fordul a temető kapujánál ácsorgó idős nőhöz , egy öregebb úr jár ide mindennap, István bácsi… Ősz haj, szemüveg, mindig szatyrot cipel… Nem látta mostanában?

Dehogynem! élénkül fel a nő. Mindennap jött, a feleségéhez.

És most?

Már egy hete nem járt itt.

Beteg is lehet?

Ki tudja? Tudom, hogy közel lakik, egyszer az adatait is mondta, Kertész utca, 15. Maga kije?

Buszsofőr. Mindennap hoztam.

Kertész utca, 15. Régi, ötödik emeletes társasház, mállik a vakolat a lépcsőház ajtaján. András felmegy a másodikra, becsönget a legelső ajtón.

Egy ötvenes, komor férfi nyit ajtót.

Kit keres?

István bácsit… A buszommal szokott utazni mindennap…

Az öregúr a tizenkettedikből? Kórházban van. Egy hete vitték el sztrókot kapott.

András szíve a torkában dobog.

Melyik kórházban?

A városiban, a Szent László utcán. Nehéz volt az elején, de mintha kicsit jobban lenne.

Műszak után András a kórházba siet. Megkeresi az osztályt, odamegy a nővérpulthoz.

István bácsit keresem. Itt van?

Nálunk van. Maga kije?

Ismerős… bizonytalanul mondja.

Hatodik szoba, de még nagyon gyenge, legyen vele óvatos.

István bácsi az ablak mellett fekszik, sápadt, de eszméleténél van. Amikor meglátja Andrást, először nem ismeri fel, aztán hirtelen meglepetés önti el az arcát.

András? Maga az? Hogy talált rám?

Kerestem mosolyog zavartan András, és letesz egy táskát gyümölccsel az asztalra. Aggódtam, hogy nem jött.

Maga… miattam aggódott? könny csillog az idős férfi szemében. Hiszen én csak egy öreg vagyok…

Ugyan már! Állandó utasom. Már hozzá tartozik a reggelemhez.

István bácsi hallgat, a plafont nézi.

Tíz napja nem voltam kint a temetőben suttogja. Először másfél év után. Megszegtem az ígéretemet…

Ugyan már, István bácsi. A felesége megérti. Betegség, ez most fontosabb.

Nem tudom… csóválja a fejét az idős úr. Mindennap beszélgettem vele, elmeséltem, mi újság, meséltem az időjárásról… Most itt fekszem, ő ott vár…

András látja, hogy mennyire fájdalmas ez a magány, s a döntés magától jön.

Megtenné, hogy én megyek ki helyette? A feleségéhez. Átadom, hogy kórházban van, de jobban van már, hamarosan újra jön…

István bácsi kétkedve és reménnyel a szemében pillant rá.

Ezt megtenné? Egy idegen miatt?

Miféle idegen? legyint András. Már másfél éve reggelente látom. Olyan, mintha a családhoz tartozna.

Másnap, szabadnapján, András elbuszozik a temetőbe. Kikeresi a sírt: a kövön egy mosolygós, kedves asszony portréja. Kovács Lenke, 1952-2024.

Először feszeng, de végül megtalálja a szavakat:

Jó napot, Kovács Lenkéné. András vagyok, a buszsofőr a férje minden reggel utazott hozzám… Önhöz. Most kórházban fekszik, de már javul. Kérte, mondjam el, hogy szereti magát és hamarosan jönni fog…

Elmeséli, milyen jó ember István bácsi, mennyire szereti, mennyire hűséges férj. Kicsit nevetségesnek érzi magát, de legbelül tudja: jól teszi.

A kórházban, amikor visszatér, István bácsi már teázik. Jobban van, az arca is üdébb.

Voltam kint. Mindent elmondtam, amit kért mondja András röviden.

És… ott minden rendben? a hangja megremeg.

Minden rendben. Friss virágot találtam, talán a szomszédok vitték. Rend van, tisztaság. Várja, hogy visszajöjjön.

István bácsi lehunyja a szemét, arcán könny gördül végig.

Köszönöm, fiam. Köszönöm…

Két hét múlva hazaengedik a kórházból. András a kijáratnál várja, a buszban hazaviszi.

Holnap találkozunk? kérdezi, amikor István bácsi kiszáll.

Természetesen. Nyolckor reggel, mint mindig.

És tényleg, másnap reggel újra ott ül megszokott helyén. Csakhogy valami megváltozott köztük. Nemcsak utas és sofőr annál többek lettek.

Tudja mit, István bácsi mondja egyszer András , hétvégén elviszem kocsival a temetőbe. Nem munkaidőben csak úgy, szívességből. Van autóm, nem jelent gondot.

Ugyan már, miért fáradna velem

Mert már megszoktam. Különben is, a feleségem is mondja: Ha ilyen rendes ember, segíteni kell neki.

Így lett szokás. Hétköznap buszon megy, hétvégén András autóval viszi a temetőbe. Néha a felesége is elkíséri barátok lettek.

Figyelj csak mondja este András a feleségének , régen azt hittem, ez csak munka. Menetidő, útvonal, utasok… De rájöttem, minden ember a buszon: egy élet, egy saját történet.

Jól gondolod bólint a feleség. Jó, hogy nem mentél el mellette szó nélkül.

István bácsi egyszer magától mondja:

Tudják, amikor Lenke meghalt, azt hittem, vége az életemnek. Minek is vagyok én itt… De rá kellett jönnöm: nem mindegy az embereknek. Ennek nagyon nagy jelentősége van.

***

És önök gondolták már, hogy egyszerű emberek is vihetnek véghez nagy dolgokat?

Rate article
News 24 Justall
– János bácsi, már megint elaludtunk! – hangzik fel az autóbuszsofőr barátságos, de kissé szemrehányó hangja. – Ez már a harmadik alkalom a héten, hogy úgy fut a busz után, mintha az élete múlna rajta! A nyugdíjas férfi gyűrött kabátban nehézkesen levegőt vesz, miközben a kapaszkodóhoz simul. Ősz haja kócos, szemüvege az orra hegyére csúszott. – Bocsánat, András… – lihegi, miközben előkotorgat egy összegyűrt bankjegyet a zsebéből. – Talán a vekker késik, vagy már én sem vagyok a régi… András, a negyvenöt körüli, napbarnított buszsofőr húsz éve jár ezen a vonalon, arcokról ismeri már az utasokat. De ezt a bácsit különösen megjegyezte – mindig udvarias, csendes, minden nap ugyanabban az időben utazik. – Ugyan már, János bácsi, szálljon csak fel. Hova megy ma reggel? – A temetőbe, mint mindig. Megindul a busz. János bácsi a szokásos helyére ül – harmadik sor, ablak mellett. Kezében kopott műanyag szatyor, benne valamilyen felszereléssel. Nincs most sok utas – hétköznap, reggel van. Egy pár diák kacarászik, egy férfi öltönyben a telefonját böngészi. Szokásos reggel. – Mondja csak, János bácsi – szól hátra András a visszapillantón át –, minden nap tényleg oda megy? Nem nehéz magának? – Hova mennék máshova… – pillant ki az ablakon halkan a bácsi. – Már másfél éve fekszik ott az asszony… megígértem neki, hogy minden nap kimegyek hozzá. András szíve összeszorul. Maga is nős, imádja a feleségét. El sem tudná képzelni… – Messze van a temető otthonról? – Á, csak harminc perc busszal. Gyalog talán egy óra lenne, de már nem bírják úgy a lábaim. A nyugdíjból épp telik a buszjegyre. Hetek múlnak. János bácsi az állandó utas a reggeli járaton. András hozzászokik, már várja is őt minden reggel. Ha a bácsi késik, András sokszor direkt vár még pár percet. – Nem kéne rám várnia, – jegyzi meg egyszer János bácsi, mintha sejtené, hogy miatta álltak meg. – Menetrend az menetrend. – Ugyan már, pár perc nem számít, – legyint András. Aztán egy reggel János bácsi nem jön. András vár, hátha késik, de nem jelenik meg. Másnap se, harmadnap se. – Te, az az öregúr, aki mindig a temetőbe megy, régóta nem jön – mondja András a kalauznőnek, Marika néninek. – Nem betegedett meg, ugye? – Ki tudja – von vállat Marika. – Talán a rokonok jöttek, vagy ki tudja mi történt… De Andrást nem hagyja nyugodni a dolog. Már megszokta a bácsi halk köszönését, szomorkás mosolyát, udvariasságát. Letelik egy hét, János bácsi sehol. András elhatározza, hogy a déli szünetben elmegy a járat végállomására, ahol a temető található. – Elnézést, – szól egy asszonyhoz a bejáratnál –, egy idős férfi, János bácsi… Ősz, szemüveg, mindig egy szatyorral… Nem látta mostanában? – Hát persze, hogy ismerem! – élénkül fel a temetőőr. – Minden áldott nap kijött a feleségéhez. – És most? Nem jár? – Már egy hete nem láttam. – Beteg lett talán? – Ki tudja. Egyszer mondta az utcát is, nincs messze innen: Rózsa utca 15. Maga kicsoda neki? – Buszsofőr vagyok. Minden reggel vittem. Rózsa utca 15. Az ötvenes években épült bérház, málló festék a lépcsőházi ajtón. András a második emeletig lépdel, becsönget egy találomra választott ajtón. Egy ötvenes, morcos férfi nyit ajtót. – Kit keres? – János bácsit… a buszról ismerem, mindennap velem utazott. – Az öreg a tizenkettedikből? Kórházban van már egy hete. Sztrókja lett. András szíve a torkában dobog. – Melyik kórházban? – A városiban, a Bartók Béla úton. Állítólag eleinte rosszul volt, de most már mintha jobban lenne. Váltás után András biciklizik a kórházba. Megkeresi a megfelelő osztályt, érdeklődik az ügyeletes nővérnél. – János bácsi? Igen, itt fekszik. Maga kicsoda neki? – Ismerős… – zavarban van, nem tud mit mondani. – Hatodik kórterem, de még nagyon gyenge, ne fárassza! János bácsi az ablak mellett fekszik, sápadt, de magánál van. Amikor meglátja Andrást, először nem ismeri fel, aztán meglepetten felcsillan a szeme. – Maga az, András? Hogy talált rám? – Kerestem, mert aggódtam, – mosolyog zavartan és leteszi a gyümölcsöt az asztalra. – Napok óta nem láttam, gondoltam, baj van. – Maga… miattam aggódott? – a bácsi szemében könny csillan. – De hát én csak egy utas vagyok… – Egy fenét. Az állandó utasom. Rég hiányzik minden reggel. János bácsi elnéz, a mennyezetet nézi. – Tíz napja nem voltam a temetőben, – mondja halkan. – Most először másfél év után. Megszegtem az ígéretem… – Ugyan, János bácsi! A felesége ezt meg fogja érteni. A betegség nem játék. – Nem tudom… – rázza a fejét a bácsi. – Mindig meséltem neki, mi újság, milyen az idő… Most itt fekszem, s ő odakint egyedül… András látja, hogy emészti magát az ember, hirtelen elhatározza magát. – Mit szólna, ha én mennék ki helyette? Megmondanám az asszonynak, hogy kórházban van, de javul, és hamarosan megy már maga is… János bácsi hitetlenkedve, mégis reménykedve néz rá. – Maga tényleg megtenné? Idegen emberért? – Magának már rég nem vagyok idegen. Másfél éve minden reggel együtt utazunk. Közelebb került hozzám, mint néhány rokon. Másnap, szabadnapján, András kimegy a temetőbe. Megtalálja a sírt – a fejfán barátságos szemű, fiatalos nő mosolyog. „Kovács Anna, 1952–2024.” Először feszélyezve szólal meg, de aztán maguktól jönnek a szavak: – Jó napot kívánok, Anna néni. András vagyok, a buszsofőr. A férje, János bácsi minden nap jött… most kórházban fekszik, de hamarosan felépül. Mondta, hogy nagyon szeret és jönni fog megint… Beszél még – hogy milyen ott János bácsi, mennyire hűséges, mennyire fáj neki a hiánya. Kicsit ostobának érzi magát, de valami azt sugallja: ez így helyes. A kórházba visszaérve teázni látja János bácsit. Az öreg sokkal jobb színben van már. – Voltam kint, – mondja röviden András. – Átadtam mindent, amit kért. – És… hogy van ott minden? – kérdezi remegő hangon a bácsi. – Rendben. Friss virágot is hozott valaki, bizonyára a szomszédok. Tiszta, rendes minden. És várja, hogy visszatérjen. A bácsi lehunyja a szemét, könnyek potyognak a szeméből. – Köszönöm, fiam. Köszönöm szépen… Két hét múlva hazaengedik János bácsit. András várja a kórháznál, hazaviszi. – Holnap találkozunk? – kérdezi, mikor a buszból kiszáll az öregúr. – Természetesen – bólint János bácsi. – Nyolcra ott leszek, ahogy mindig. És úgy is lett. Másnap megint ott ül a helyén. De most már valami más köti össze őket. Többek lettek, mint sofőr és utas – barátok. – Figyeljen csak, János bácsi – mondja egyszer András –, hétvégén kiviszem magát kocsival. Nem munka, csak úgy – jólesik segíteni. Van saját autóm, nem fáradság. – Ugyan, miért fáradna velem… – Mert már hozzászoktam magához. Meg a feleségem is mondta: „Ha ilyen rendes ember, segíteni kell neki!” Így alakult. Hétköznapokon a szolgálati buszon, vasárnaponként András saját kocsijával viszi ki János bácsit a temetőbe. Néha a feleségét is magával viszi – összeismerkedtek, összebarátkoztak. – Tudod, – mondja este a feleségének András –, azt hittem, ez csak munka, menetrend, utasok… De rájöttem: minden ember a buszon maga is egy történet, egy élet. – Így van, – bólint a felesége. – Jó, hogy odafigyeltél rá. János bácsi pedig egyszer úgy fogalmaz: – Tudják, amikor meghalt Anna, azt hittem, vége mindennek. Minek vagyok már a világon? De kiderült… kiderült, hogy embereknek nem mindegy a sorsom. Ez nagyon sokat jelent. *** Ti láttatok már, amikor egyszerű emberek hétköznapi hősökké válnak?