— Zoli, meddig lehet még így?! — Lilla hangja reszketett a fáradtságtól és a kétségbeeséstől. — Két éve vagyunk házasok, és még mindig anyukádnál lakunk. Mikor lesz ennek vége?
— Mi bajod most megint? — húzta össze a szemöldökét a férj. — Van tető a fejünk fölött, minden kéznél van. Neked nincs saját lakásod, albérletre meg nincs pénzünk. Anyu főz, segít, törődik velünk. Mi a probléma?
— Inkább bérelnék egy kis lyukat, minthogy anyukáddal éljek… — suttogta Lilla.
Zoli csak legyintett.
— Ha akarod, költözz haza anyukádhoz a faluba, hagyd ott a munkád. Én maradok. Hozzászoktam a városhoz.
Ezek a szavak különösen fájtak Lillának. Igen, ő egy kicsi faluból származik Szolnok mellett, ahol anyukája él. De nem az ő hibája, hogy a sors a városba sodorta, ahol találkozott a férjével, munkát talált, és elkezdte az életét építeni. Most viszont úgy érezte, mintha azt üzennék neki: te itt senki vagy.
Egy fedél alatt élni a anyósával elviselhetetlenné vált. Zolinak persze kényelmes volt — hiszen ő a tökéletes fiú az anyjának, őt soha nem kritizálja, nem ugat rá, nem okítja. De Lillának az ellenség szerepét osztották meg — az idegennek, aki állítólag „elragadta” az anyjától a fiát.
Bori néne korán megözvegyült. Egyedül nevelte fel a fiát. És most egész élete Zoli körül forgott. Ezért fogadta Lillát már az elejétől fogva rivárisként. Kívülről udvarias és barátságos volt, de amint Zoli kiment a szobából, jött a rideg figyelés.
Először az anyós elkezdte kritizálni, ahogy Lilla mosogat, vagy hogyan pakolja el a bögréket a polcon. Aztán a tea lett a gond — túl édes, túl keserű, vagy „egyáltalán íztelen”. Egyszer még azzal vádolta, hogy Lilla nem törődik a fia egészségével, mert cukrot tesz a teájába.
A főzés külön fejezet volt. Bármit készített Lilla, Bori néne vagy figyelmen kívül hagyta, vagy a kukába dobta. A lány egyre inkább feleslegesnek érezte magát ebben a házban. Reggel korán elment dolgozni, este pedig próbált minél tovább maradni — csak hogy ne kelljen hazamennie oda, ahol minden apróság ok volt a bajoskodásra.
Még ha egy zsebkendő is hevert az éjjeliszekrényen, az anyós rögtön megszólalt: „csak a koszban tud élni”. Egyetlen meleg szó sem hangzott el, semmi tisztelet. Csak a kritika, az irónia, a jéghideg viselkedés.
Egyszer Lillának betelt a pohár. Összepakolt és hazautazott anyukájához — abba a faluba, ahonnan valaha a nagy álmokért indult el. Az ablaknál ült és sírt. Nem a sértettségtől — a fáradtságtól. Attól, hogy nem volt ereje harcolni tovább. Attól, hogy a férje nem állt mellé.
Eltelt idő. A fájdalom enyhült. Akkor jött a felismerés: nem kellett volna hallgatnia. Korábban kellett volna kimondania Zolinak, nyíltan, keményen, őszintén. Kérnie kellett volna a támogatását, nem egyedül elviselni mindent. Mert ha egy férfi hallgat, az is válasz.
Most már Lilla tudja: egy idegen nővel élni, még ha az a férj anyja is, mindig kockázat. Főleg, ha egyedül maradsz ebben a „háromszögben”. De a legfontosabb, hogy ne veszítsd el a reményt. A család megmenthető, ha együtt harcoltok. Nem pedig egyedül — kettőtök helyett.
Ti mit gondoltok? Lillának vagy Zolinak volt igaza? Lehet együtt élni az anyóssal, vagy inkább az első nyomás jeleire el kell költözni?







