Húsz év elteltével a fiúban felismerem a fiatalkori önmagamat.
Az esküvő előestéjén Artúr már gyanakodott, hogy Márta hűtlen hozzá. Hiába esküdözött neki a lány hűségről, ő hallani sem akart róla. Husz évvel később aztán szembetalálkozott a fiával, aki pontos mása volt
Olyan szerelem fűzte őket egymáshoz, amilyet csak a regényekben olvas az ember szenvedélyes, ritka, hatalmas. Rokonok, ismerősök, szomszéd Marika néni is irigykedett rájuk, mások pedig persze bele-bele rondítottak a boldogságukba, ahogy az nálunk szokás. Már szervezték a lagzit, ami végül elmaradt. Ahogy mondani szokás, nem minden menyasszony menyecske.
Az esküvő előtt egy nappal Márta bevallotta Artúrnak, hogy babát vár. Öröm helyett azonban csak dühöt és bosszúságot kapott. Artúr azonnal rávágta, hogy biztos megcsalta, mert ilyen gyorsan nem lehet csak úgy teherbe esni hát bolond, vagy mi? Szemébe vágta, hogy nem hisz neki. De hát Márta világra hozta azt a gyereket.
A barátai jól mondták Artúrnak, hogy nagy marhaságot csinál. Már mindenki észrevette, mennyire szereti őt Márta. Ő meg, tipikus magyar férfi, hajthatatlan maradt, a büszkeség nagy úr. Feloszlott a kapcsolat, lagzi lefújva. Abortuszt javasolt szegény lánynak, de hát Márta nem ilyen fából volt faragva. Csak várt, hátha lesz bocsánatkérés vagy egy bocs, elrontottam, de a telefonja sosem csörrent meg.
Nem is telefonált vissza. Artúr, ahogy azt illik, meg volt győződve a saját igazáról, elindult az új, külön élet útján ahogy Márta is. A következményeket Márta vitte a vállán, egyedül, magyar módra. Még ha néha találkoztak is valahol, Artúr úgy tett, mintha ismeretlen lenne számára. Látta a játszótéren, de inkább a Kossuth rádió adását figyelte, mint régi szerelmét.
Márta élete cseppet sem volt könnyű. Magyarországon az egyedülálló anyaság helyett inkább a csapból is gond folyt, de ő mégis boldog volt. Szerelmi életére keresztet vetett ugyan, de ott volt neki az az angyalka a kis Kristóf , akiért bármire képes lett volna.
Mindent megtett Kristóf boldogságáért: két-három munkahelyen húzta az igát, kivételesen ügyelt rá, hogy a gyereke jövője biztos kézben legyen. Kristóf pedig örök hálával tartozott anyjának: legfőbb támasza és védelmezője lett.
Elvégezte az egyetemet, kiszolgálta az országot a seregben, aztán munkát szerzett magának. Ahogy felnőtt, már nem kérdezte, ki az apja mindent értett maga is. Kiskorában persze Márta mesélt neki mindenféle apás történeteket, de hogy ezek tartalmát mennyire hitte el Kristóf? hát, a válasz talán köztünk marad.
Kristóf apja kiköpött mása lett. Huszévesen Márta folyton csak az ifjú Artúrra emlékezett, akibe anno úgy szerelmes volt. És egyszer csak újra keresztezték egymás útját: Márta, Artúr, Kristóf közösen, egy parkban. Hát a biológiai apának sem kellett távcső, annyira szembeötlő volt a hasonlóság. Hosszan nézte őket, de szó nem jött a szájára.
Három nap múlva azonban felbukkant Márta ajtaja előtt:
Meg tudnál nekem bocsátani?
Már régen suttogta Márta a magyar panelház lépcsőházában.
És akkor végre előkerültek azok a híres apás történetek is Kristóf most először látta az apját élőben, s értelmet nyertek a régi családi anekdoták, jóféle magyar érzéssel és egy kis nosztalgiával fűszerezve, forint helyett rengeteg emlékkel.
