Zsuzsi a konyhában ült a barátnőjével, és alig bírta visszatartani a könnyeit. Remegtek a kezei, kavargtak a gondolatai, és az is kis híján megvolt, hogy elszakadjon a hangja.
— Várj csak… Csak így összeszedte a cuccait és elment? — lepődött meg Katalin, régi barátnője.
— Igen — válaszolta Zsuzsi rekedten. — Húsz év után. Összepakolt egy koffert, mondta, hogy „Szeretek mást”, és becsapta az ajtót.
— Talán nem jól értetted? Lehet, hogy csak válságban van? — kérdezte bizonytalanul Katalin.
— Kati, hallod egyáltalán, amit mondasz?! Milyen félreértés?! Elment. Könnyek, hiszti, magyarázkodás nélkül. Mintha nem is lett volna húsz év az életünkből.
Zsuzsi eltakarta az arcát a kezeivel. Újra villantak a könnyek a szemében. Ilyen üresnek és elárultnak még soha nem érezte magát.
— A gyerekek tudják? — kérdezte óvatosan Katalin.
— Nem… Juliska és Pisti táborban van. Három napja raktam őket a vonatra. Két hét múlva jönnek vissza… És fogalmam sincs, hogy mondjam el nekik. Hogyan?!
— Talán még jó is, hogy most nincsenek itthon. Lesz időd… legalább kicsit összeszedni magad.
— Összeszedni magam? Ezek után? On volt az életem értelme… — suttogta Zsuzsi, megmarkolva a fejét. — Hogy láthattam ezt el? Hogyan?
Pár másodpercig csend volt, amit a barátnő váratlan ötlete szakított félbe:
— Állj, bosszúzzunk! Nőiesen.
— Micsoda? — Zsuzsi meglepődve emelte fel a fejét. — Hogy képzeled ezt?
— Nagyon egyszerű. Ma randizunk. Egy idegennel. Csinos, ápolt, okos vagy. Van lakásod, pénzed, a gyerekeid meg csodák. Egy falatnyi vagy. Mutassuk meg neki, hogy te nem csak egy volt feleség vagy, hanem egy nő, akiről álmodnak.
— Nem tudom… Még mindig szeretem…
— Ő meg téged? Ő is szeret, miközben elmegy a semmibe egy másikkal? — Katalin összeszorította a barátnője kezét. — Gyerünk. Nem veszíthetsz semmit. Legalább kicsit kikapcsolódunk.
Zsuzsit gyötört a kétség, de végül bólogatott. Egy órával később már a randiapplikációban keresgéltek egy „vakrandi” jelöltet. Este Katalin kísérte el az étteremig, majd kacsintott, és magára hagyta.
Zsuzsi, reszketve az izgalomtól, belépett. 13-as asztal. Már ült ott valaki.
— Elnézést a késésért, dugó volt… Balázs?
— Zsuzsi? — a férfi hirtelen felállt. — Ez nem lehet! Micsoda véletlen…
Kiderült, hogy egykori munkatársa, akivel öt évig dolgoztak együtt. Miután kirúgták, elveszítették a kapcsolatot, de közöttük mindig volt valami szikra.
— Ez a sors játszott velünk — mosolygott Zsuzsi leülve.
A beszélgetés magától indult. Felidézték a munkahelyi vicces pillanatokat, közös ismerősöket, abszurd történeteket. A nevetés, a könnyedség, a melegség — mintha soha nem is telt volna el ennyi idő. Aztán Balázs hirtelen megkérdezte:
— Figyelj, de te miért jöttél el randizni?
Zsuzsi megfagyott. Először hazudni akart. De valami a hangjában őszintére késztette.
— A férjem elhagyott. Tegnap. Összepakolt és elment. Azt mondta, van más. Én… én nem tudom, hogyan tovább.
Balázs lehajtotta a fejét, majd gyengéden megfogta a kezét:
— Nem vagy egyedül, Zsuzsi. És őszintén szólva, örülök, hogy téged találtalak ma az asztalnál.
Zsuzsi életében először érezte magát nem elhagyatottnak — hanem valakinek, aki kell. Akit látnak. Értékelnek.
De Balázs visszafogott maradt:
— Ne rontsuk el ezt az estét. Hívok neked taxit. Hétvégén találkozunk újra. Csak mint két ósdi barát.
Otthon ébredt. A karosszékben Katalin aludt.
— Egész éjjel itt ültél? — kérdezte Zsuzsi, hunyorogva a napsütésben.
— Aha. És akár köszönhetnél is, mellesleg — ásított a barátnő. — Na, hogy tetszett a randi?
— Balázst találtam — suttogta Zsuzsi.
— Azt a Balázst?! Aki három éve majdnem beléd bolondult?!
Zsuzsi bólintott. De nem értek el a beszélgetésben, mert valaki koppantDe ahogy a gyerekek visszajöttek és meglátták anyjuk mosolygó arcát, rájöttek, hogy végre minden a helyére került.







