— Szia, Marianna. Hány éve nem láttuk egymást? Tizenöt? Vagy több?
— Valószínűleg több. De te egyáltalán nem változtál.
— Te viszont igen. Megszépültél.
Valéria végigmérte régi legjobb barátnőjét, és alig tudta elhinni, hogy tényleg összefutottak. Nemcsak találkoztak, hanem szó szerint egymásnak botlottak az ingyenes próbaórára hozott gyerekek tánciskolájában.
— Köszönöm, Vali — válaszolta Marianna, és halványan mosolygott.
Ő is szeretett volna Valériának valami bókot mondani, de a szavak hiányoztak. Minden szó már tizenöt évvel ezelőtt elfogyott, amikor utoljára beszélgettek. Nehéz és keserű volt az a beszélgetés, Marianna még ma is megborzong tőle.
— Kit hoztál? — kérdezte Valéria. — Fiút vagy lányt?
— Egy lányom van — felelte Marianna. — Viktória. Tíz éves. Neked?
— Nekem is lány, de ő még csak kilenc. Tőle szültél? Végül összeházasodtatok vagy sem?
Marianna meglepődve bámult Valériára. Tényleg mindvégig azt hitte, hogy a legjobb barátnője elcsábította szerelmét, sőt, még hozzám is ment? Ennyi év telt el, de Vali mintha egyáltalán nem változott volna.
— Menjünk le a kávézóba. Leülhetünk, megiszunk egy kávét, és megtársalogunk.
Valéria láthatóan ideges lett. Nyilván nem lelkesítette, hogy egykori barátnőjével, aki egyszer csak riválissá változott, kell időt töltenie. Mégsem mondott nemet. Annyi év eltelt, mindkettőjüknek megvolt a maga élete — mi értelme lett volna újra falat húzni?
— Jó.
Csendben mentek le, és titokban lesték egymást. Mindkettőjüket érdekelte, mi történt a másikkal, de még mindig úgy tettek, mintha semmi sem történt volna.
Beszélgettek mindenről és semmiről. Kiderült, hogy Valéria két éve költözött vissza szülővárosába a férjével és a lányával: anyukája beteg lett, és Vali meggyőzte a férjét, hogy költözzenek.
— Nehéz volt — mondta —, de Csaba csodálatos ember! Olyan kedves, figyelmes és segítőkész. Annyira boldog vagyok, hogy összejöttünk.
Marianna mosolygott. Tehát Valériának is sikerült a magánélete, jó férje van, kislánya — vajon még haragszik Mariannára? De nem, alig telt el egy perc, és Valéria ismét ugyanazt kérdezte:
— Te? Hozzáméntél? Tőle szülted a lányod? Boldog vagy vele?
Marianna kétségbeesetten nézett Valériára. Miért kellett ilyen bonyolultnak lennie az életnek? Két barátnő élt, akiknek a barátsága a homokozóban kezdődött, folytatódott az oviban, megerősödött az iskolában, és fiatal felnőttként ért véget. Marianna biztos volt benne, hogy Vali később megértette az igazságot, de most kiderült, hogy mindvégig azt hitte: Marianna a saját boldogságát a barátnője nyomorúságára építette.
— Vali, tényleg azt hiszed, hogy köztem és közted valami volt? Akkor elmondtam neked mindent. Azt hittem, megértettél, csak a fájdalom miatt tettél úgy, mintha nem hinnél nekem.
Valéria összeszorította az ajkát. Ezt a szokását Marianna már gyerekkoruk óta ismerte. Ha Vali valamin bosszankodott, ha nem találta a szavakat, vagy egyszerűen csak sértődött meg, mindig így fogta össze a száját, pont mint egy kislány.
— Nem is gondoltam rátok — válaszolta sértődötten Valéria, és Marianna rögtön tudta, hogy a barátnője nem őszinte —, már rég a saját életemet élem.
— Még mindig rá gondolsz? Egész életedben azt hitted, hogy hozzámentem, és boldog vagyok vele, most meg próbálod meggyőzni, hogy nem is gondoltál ránk?
Valéria elferdített mosollyal nézett félre. Marianna figyelmesen tanulmányozta régi legjobb barátnője arcvonásait, próbálva kitalálni, vajon Vali képes volt-e megbocsátani, még ha hisz is abban, hogy Marianna a háta mögött flörtölt a szerelmével.
— Tényleg nem gondoltam rátok — ismételte Valéria. — Az utolsó beszélgetésünk… Na mindegy, akkor kitöröltem az életemből titeket. A szavaidat, hogy köztetek semmi sem volt, pedig hazugságnak tartottam.
„Akkor nem bocsátott meg,” — gondolta szomorúan Marianna, majd a táskájából elővette a telefonját, és átnyújtotta Valériának.
— Nézd! Ez a férjem, Balázs. Ugyanaz a Bandi Szabó, akit te unalmas kockának tartottál, és akivel nevetve mondtad, hogy sosem lesz semmi köztünk.
Valéria kíváncsian nézegette a képeket, szeme kitágult, ajkán alig észrevehető mosoly suhant át. Közelítette a képeket, minden részletet megfigyelt, majd meglepődve nézett Mariannára.
— Tényleg hozzámentél Szabó Bandihoz? Azt hittem, csak viccből mondtad, hogy köztetek… A lányod is tőle van?
Marianna mosolygott:
— A lányom és a fiam. Olivér most tölti be a tizenharmadik évét, Viktóriának tíz. Boldog vagyok a férjemmel, ahogy te is, Vali. És soha nem volt köztem és a te… közted semmi. Ő találta ki az egészet, hogy megosszon minket, és hogy ne kelljen veled törődnie.
Valéria ismét összeszorította az ajkát, Marianna pedig kezdett mérges lenni. Meddig lehet még túrni a múltat? Minek? A barátságuk tovább is tarthatott volna, ha nem avatkozik közbe, aki úgy gondolta, hogy ő irányíthatja mások sorsát.
Valéria és Marianna barátsága ötéves korukban kezdődött. Egy házban laktak, csak különböző lépcsőházakban, és a játszótéren találkoztak először. Először egy babát nem tudtak megosztani, veszekedtek, majdnem össze is verekedtek, de Marianna anyja szétválasztotta őket, és elmagyarázta, hogy nem szabad más holmiját elvenni. Vali rájött, hogy rosszat tett, és sírva fakadt, Marianna pedig megsajnálta, és szó nélkül odaadtaAzóta már többször is találkoztak a lányokkal a parkban, és míg a gyerekek játszottak, ők megosztották egymással régi és újabb emlékeiket, lassan helyrehozva azt a kapcsolatot, amit egykori félreértés szakított meg.
