Naplóbejegyzés Kovács Mihály
Mindig is hittem abban, hogy nem kötelességem eltartani az öcsémet és a családját, vagy lakást biztosítani nekik. Már az elején tisztázni szeretném: a háromszobás lakás, amelyben élünk, az enyém, saját pénzből vettem meg, méghozzá borzalmas állapotban, még jóval az esküvőnk előtt. El sem tudják képzelni, milyen állapotok uralkodtak benne a bejárati ajtó például csak a tokjára volt támasztva. Engem azonban elsősorban az kedvező ár érdekelt, a felújítást pedig lépésről lépésre végeztem el. Bár erről is hosszan mesélhetnék, most nem ez a lényeg.
Amikor megismerkedtem a feleségemmel, addigra már két szobát rendbe hoztam, sőt, némi bútor is került bele. Összegészében elég otthonos lett a lakásunk.
A feleségem, Ágnes, csinos, tisztességes nő, s addig egy albérleti szobában élt. Néhány hónappal az ismeretségünk után már hozzám költözött. Az esküvő után berendeztünk egy gyerekszobát is az egyik helyiségbe előbb egy kisfiunk, később egy kislányunk született.
Minden nagyszerűen alakult, míg egy hideg őszi estén fel nem borította idillünket anyósom. Ezen a napon bőröndökkel és könnyekkel állított be hozzánk:
Maradhatok itt egy darabig? A fiam az otthonomba hozta a barátnőjét, és remélem, összejönnek, talán össze is házasodnak, és boldogan élnek majd együtt Ígérem, nem zavarok sokáig, besegítek a háztartásba, elhozom a gyerekeket oviból, suliból, főzök rátok. Senkim sincs rajtatok kívül!
Sírt, hát beengedtem. A legnagyobb szobát adtam neki. Anyósom már régóta nyugdíjas, a gyerekekkel tényleg sokat foglalkozott, de soha később sem költözött vissza otthonába, mert a fia vagyis az öcsém élete új szakaszát ott élte. Anyósom egyszobás lakásában lakott az öcsém a fiatal feleségével és két gyerekkel egyikük közös gyermekük, a másik a feleség előző kapcsolatából.
Sok évvel ezelőtt öcsém rögtön az érettségi után elvette régi iskolatársát, a család pedig az örökölt és eladott lakás árából vett egy garzont maguknak, és egy kétszobásat a fiúnak. Majd apósom megbetegedett és meghalt.
Az öcsém, László, első házasságából két gyereke született, aztán elváltak, és a lakás ottmaradt a családjának. Most az első felesége lakik ott az új férjével és három gyerekkel. Laci a válás után visszament anyjához. Akkor azt mondta:
Anya, mostantól veled lakom. Szabad ember lettem talán összejönnek majd a dolgaim, hátha találok lakást is.
De valahogy semmi sem haladt előre. Néhány hónap múlva már az új barátnőt is elhozta az anyánkhoz, aki a gyerekeket (mind az első, mind a második házasságból) hétvégenként rendszeresen áthurcolta hozzánk mintha egy szüntelen fergeteg lenne nálunk.
Egy év múlva azt mondtam anyósomnak, hogy ideje lakhatási lehetőséget keresnie. Megint sírásba kezdett, és szinte hisztérikus állapotba került.
Rákényszerültem, hogy beszéljek az öcsémmel arról, hogy hagyja el édesanyánk lakását. Ő viszont nem volt hajlandó kiköltözni a szüleink lakásából, mondván: van két gyereke, kicsi a fizetése, nem tud lakbért fizetni. Ilyenkor mit lehet tenni?
Az utóbbi időben nagyon megromlott a viszonyom az anyósommal. Már haza sem vágyom munka után. Végül eldöntöttem, hogy leülök a feleségemmel és világossá teszem: vagy talál alternatívát az édesanyja elhelyezésére, vagy beadom a válókeresetet.
A szavaimtól megdöbbent a feleségem, hiszen fogalma sem volt, hová tehetné az édesanyját hiszen senki nem tenné ki anyját az utcára.
Mondtam, béreljenek lakást, hisz megtehetjük. Ám anyósom hallani sem akart erről. Szerinte nekünk kéne bérelni egy kétszobás lakást az öcsémnek és családjának, ő pedig visszatérne hozzánk.
Ezt már túlzásnak tartottam, és közöltem: ha egy hét múlva sem költözik el anyósom, egyszerűen kipakolom a holmiját a folyosóra. Milyen egyéb lehetőségem lenne még?
Nem gondolom, hogy kötelességünk eltartani az öcsém családját, vagy még lakást is biztosítani nekik. Az a tanulság, hogy világos határokat kell szabni még a családban is, különben csak magunkat áldozzuk fel mindenki más kényelme érdekében.
