Hogyan lett Emese anyuka a jószívűségével
Egy különös, álomszerű éjszakán Emese hazaért a panelházba az Angyalföldön, és a lépcsőházban, közvetlenül a lakásuk előtt, egy kartondobozt pillantott meg. Akár egy humoros, de szomorkás filmben, csak állt előtte tétován, amikor a dobozból egyszerre kandikált elő egy aprócska kutya és egy gömbölyű macska. Mindketten a világ elfeledettjeinek tekintetével néztek vissza rá, reszketve, mintha minden eddigi álom és rémület összesűrűsödött volna bennük.
Micsoda furcsaság vagy te? Kik vagytok ti? suttogta Emese, abban a reményben, hogy a kis szerencsétlenek megszólalnak majd, mintha beszélni tudnának.
Ekkor távolabb, egy nyikorgó ajtó mögül, összegörnyedve előbukkant a szomszéd néni, nagymama Ilona néni, aki szinte álomképszerűen mosolygott.
Á, Emese drága, jó estét! El sem hiszem Képzeld el, az Irénke a másodikról elment az örök vadászmezőkre, és úgy tűnik, a rokonai végül mégsem vállalták a kis állatait.
Mindenkinek szóltam, senki nem akarja őket Van, akinek már van egy rigolyás cicája, a másik meg allergiás Hát, talán magatokhoz vennétek őket, ti fiatalok vagytok, nincs gyermek, meg jó a fizetés is sóhajtotta Ilona néni.
Nem gondoltunk rá, hogy rögtön két állatot is befogadjunk hebegett Emese bizonytalanul.
Nem igazán lenne szerencsés őket elválasztani. Sosem voltak külön. Együtt aludtak éjszakánként, az Irénke kivitte a kutyust, a macska meg magától kószált a parkban. Kis gond lesz csak velük.
Nem szeretnétek mégis? mondta Ilona néni ábrándos, szinte álombéli hangon.
És ha nem visszük el őket? kérdezte Emese. Mi lesz velük?
Háthogy is mondjam Mondták, hogy viszik őket elaltatni. Már a doboz is készen állt. A lakást is eladták, az újaknak nem kellenek a jószágok sóhajtozott a néni.
Ebben a pillanatban a folyosóra belépett egy férfi, aki szintén Emesére nézett, majd a dobozra bökött:
Nyeríteni sem hallani őket, esznek is csak keveset, már elég öregek, nem tartanak soká Senkinek sem kellenek Pedig Irénke szerette őket.
Jól van, adják csak ide, nem bírom hallani, hogy altatásra vinné önöket mondta végül Emese, ahogy a szürreális álom sodrása egyre erősödött. Hogy hívják őket? Mi csak két éve lakunk itt, alig ismerünk bárkit
A férfi mosolyogva beemelte a dobozt Emeséék előszobájába.
A kutya neve Bodri, a macskáé meg Mici. Köszönöm, Emese letett a cipősszekrényre egy ötezrest meg egy pórázt, mintegy ajándékként gondoltuk, kezdésnek jól jön. Még egyszer köszönöm
Emese bezárta az ajtót, felakasztotta a kabátját. Aztán leguggolt és megszólította a vendégeit:
Na, drágaságaim? Majd nézzétek, mit szól a Sándor, csak nehogy elzavarjon minket mind! Dehogy, ő jó ember, biztos örül majd nektek
Nyugodjatok meg kishaverok, itt biztos jó sorotok lesz. Ugyan mit képzelnek, hogy altatásra vinnék titeket?
A macska, mintha értené mindezt, óvatosan előmászott, és felfedezőútra indult a lakásban. A kutya egy ideig még a dobozban maradt, csak csendben figyelte, ahogy Emese és a cica helyet keresnek maguknak ebben a különös világban.
Emese aztán kiment a konyhába és belesett a hűtőbe, de persze semmi állateledel. Főzött hát gyorsan egy adag tejbegrízt és belekevert egy kis szalonnát, remélve, hogy mindketten szívesen fogadják majd.
Hatalmas meglepetésére Mici, miután végigjárta a lakást, megjelent a konyhában és érdeklődve kezdte felnyalogatni a grízt. Emese meghívta Bodrit is. A kutya sokáig csak nézett, aztán látva, ahogy a macska nagy étvággyal lakmározik, odament Emeséhez, és könyörgő szemekkel felpillantott rá álmából.
Hazajött Sándor, Emese férje. Valóban le volt döbbenve, de a házaspár megegyezett, hogy keresnek addig valami nagyobb otthont, vagy egy jólelkű gazdát a kis társaknak.
Emese és Sándor már négy éve házasok voltak. Ezt a lakást is csak két éve vásárolták, szerették egymást, békében éltek, csak az hiányzott, hogy saját gyermekük legyen.
Drágám, te olyan rendmániás vagy, mindig azt mondtad, nem akarsz állatot csodálkozott Sándor.
Azt hittem, majd lesz saját gyerekünk…de most ők vannak. Félek, hogy elviszik őket altatni, nem tudnám elviselni, ne haragudj… Emese szemében könnyek csillogtak.
Szeretem én is az állatokat, na nyugtatgatta Sándor. Majd viszem be a munkahelyre, hátha valaki örömmel elvinné őket.
Attól a perctől kezdve minden megváltozott. Mici és Bodri hamar otthon érezték magukat. Sőt, Emeséék lakása éppen az egykori Irénke lakása alatt volt, az elrendezés is pontosan ugyanaz, sőt, az udvar is, így a két jószág szinte észre sem vette a különbséget.
Ügyesek vagytok, kis drágáim, mintha mindig itt lettetek volna… suttogta félálomban Emese.
Ő vitte le a kutyust sétálni, Micinek pedig ablakon át biztosított szabad kijárást, így az fel-le járkált, ahogy csak kedve tartotta.
Ilona néni boldogan látta, hogy Emese magához vette az állatokat, s gyakran átlopott Bodrinak egy kis csontot a leveséből, vagy éppen a maradék tejbegrízt adta át Micinek ajándékba.
Esténként Sándor és Emese jót nevettek, amikor a cica a fonalgombolyaggal játszott, Bodri meg békésen hortyogott a frissen kapott ágyikójában.
A két szőrös barát mindig együtt aludt, ölelték egymást, s a házaspár is rájött, hogy elválasztani őket sosem lehetett volna, hiszen összetartoztak.
Néhány hónap múlva már szó sem volt arról, hogy új gazdit keresnek; Emeséék úgy megszerették a két kis álomteremtményt, hogy elképzelhetetlen lett volna visszaadni őket a világ csodálatos, ám néha kegyetlen szeszélyeinek.
Hétvégenként Emese anyukája, aki csak pár utcára lakott, átjárt hozzájuk. Eleinte meghökkent, amikor meglátta a két új házi kedvencet, de aztán ő is szívébe zárta őket.
Elvinném én a cicát, de harmadikon lakom, az meg biztosan visszajönne ide nevetett.
Emese azonban hajthatatlan volt:
Nem, anyu, majd ha szabadságra megyünk Sándorral, akkor te vigyázol rájuk, öntözöd a virágokat, van feladat bőven, és ők örülnek majd neked.
Ahogy nyár lett, elutaztak Balatonra pihenni. Emese szinte mindennap hívta édesanyját, aggódott, hogy Mici és Bodri jól vannak-e, eleget alszanak és esznek-e.
Minden rendben, boldogan falatoznak, együtt alszanak, Bodrit naponta sétáltatom az udvaron nyugtatgatta az anyuka. Éljetek csak!
Amikor Emese visszatért, meghatottan látta, mennyire örülnek neki a jószágok: Bodri farkát csóválta, ugrált, s nyüszített, Mici pedig kecsesen Sándor lábához dörgölőzött, dorombolva, mint egy álombéli cica.
Nahát, lám, mennyire szeretnek minket ezek a négylábúak kacagott Sándor.
Emese megsimogatta Bodrit, s boldogan osztotta szét a vacsorát.
Onnantól kezdve mindig korábban kelt, hogy még munkába indulás előtt Bodrit le tudja vinni, és ellássa mindkettőt.
Két hónappal később Emese izgatottan újságolta férjének, hogy gyermeket vár. Ez volt életük legnagyobb öröme.
Anyukája csak annyit mondott:
Látod, nem véletlen, hogy Bodri és Mici hozzád kerültek. Talán próbára tett az ég a jószívűségeddel, és most visszakapod, amire vágytál, kislányom. Ideje készülni az anyaságra.
Igazad van, anyu. Bár nem hiszek ilyen dolgokban, de azt hiszem, a felkészítés már el is kezdődött, mióta megérkeztek hozzánk a kis szőrösök.
Hisz a gondoskodás, takarítás, odafigyelés, mind-mind olyan, mint egy gyermeknél!
Akarsz segíteni? kérdezte az anyuka. Elvihetem őket hozzám, hogy könnyebb legyen majd?
Nem, anyu, maradnak velünk. Megoldjuk majd ketten Sándorral, minden rendben lesz. Inkább te gyere majd át sétálni a babakocsival, miközben alszik, vagy vigyázz rá otthon.
Ölelkezve búcsúztak.
Emese várandóssága szerencsésen zajlott, időben világra hozta kisfiát, Sándor és az egész család boldogsága határtalan lett.
Bodri öreg korára, nyugodt természeténél fogva, sosem ugatott feleslegesen.
Mici is csendes volt, tavasztól őszig a lépcsőház udvarán ült a virágágyásban vagy a régi hársfa tetején. Így aztán Emeséék kis családja végre teljes lett.
A házban azóta is Ilona néni meséli mindenkinek, hogy Emese jószívűsége hozta el végül az anyaságot, s úgy terjed a híre, mint valami különös, igaz mese a környéken.
Ő pedig azt mondja: valóban létezik válasz az Univerzum számára, ha nyitott szívvel élünk
És ti mit gondoltok, igaza van Ilona néninek? Írjátok meg, szerintetek működnek-e ezek a dolgok! Nyomjatok szívet, ha tetszett!
