„MINT EGY BÓNDZSÁK, AMINEK LETÖRT A FOGÓJA…”
– Tönk, többé ne jöjj hozzám. Rendben? – kérleltem nyugodtan.
– Hogy érted? Ma ne jöjjek? – nem értette Tönk.
…Kora reggel volt, Tönk már a folyosón állt, sietett a munkába.
– Nem, soha többé – pontosítottam.
– Hm… Mi történt, Zsófi? Mindegy, délelőtt felhívlak – Tönk gyorsan megcsókolt, aztán elfutott. Becsuktam mögötte az ajtót. Felsóhajtottam, mintha lehullt volna a vállamról egy láthatatlan terhek.
…Régóta gyűjtöttem a bátorságot, hogy kimondjam ezeket a szavakat. Nehéz volt. Tönk már-már családtagnak számított.
Az éjszaka szenvedélyes és kielégíthetetlen volt. Búcsúztam. Tönk nem vette észre, nem sejtette.
Csak meglepődött:
– Zsófi! Hát ma igazi sztár vagy! Egy istennő! Legyél mindig ilyen! Szeretlek, kicsikém!
…Régen családbarátok voltunk. Én, a férjem, Tibi, Tönk és a felesége, Márga (így becézte szeretett Márgittal).
A fiatalságunk zajos, nyughatatlan és vakmerő volt. Megvallom, Tönk mindig is tetszett. Ha ruhát, cipőt vagy táskát vettem, egy kicsit ő is a fejemben volt. Vajon tetszeni fog neki? Márga a legjobb barátnőm volt.
Mennyi mindent megéltünk együtt! Leírhatatlan. Tudtam, hogy Tönk nem közömbös irántam. De mindig megtartottuk a távolságot.
Közös találkozókon Tönk gyengéden átölelt, és a fülembe súgta:
– Zsófika, hiányoztál!
Szerintem, ha családok barátkoznak, mindig van valami vonzalom a tagok között. Úgy értem, a férfiak a nő iránt, vagy fordítva. Az ember gyenge a kísértésre. Valaki biztosan szerelmes a másik feleségébe, vagy épp a férjébe. Ezért barátkoznak. Egy ideig… Nem hiszek a férfi és nő közötti barátságban. Biztosan volt már köztük ágy, vagy lesz, vagy épp most van. Inkább csak „addig barátkoznak”… Mintha szénakazal mellett gyújtanál tüzet. Észre sem veszed, és egyszer csak minden hamuvá ég. Persze, vannak kivételek. Ritkán.
…Tibim kedvesen nyalogatta a szája szélét, és Márgára pillantott. Többször is észrevettem, és egy jó fülbevágást adtam neki.
Tibi csak nevetett, és mentegetőzött:
– Zsófi, ne hülyéskedj! Hiszen barátok vagyunk!
Aztán nevetve hozzátette:
– Csak a halott nem bűnös…
Márgában olyan biztos voltam, mint magamban. Ő soha nem lép át egy határt. De Tibim szerette más kertjében szedni a málnát. Ezért váltunk el húsz év után. Tibi össze is házasodott az egyik ilyen „málnafélével”, amikor az a jövendőbeli örökösről kezdett locsogni. Addigra a gyerekeink is kirepültek. Összepakoltam Tibinek a bőröndjét, és megáldottam a második házasságra.
„Na, itt a női egyedüllét,” – keseregtem eleinte.
Márga és Tönk gyakran betértek, és próbáltak sajnáltatni. De őszintén, nem szenvedtem. Bár minden ünnepet megutáltam. Ünnepnapokon csak bolyongtam a lakásban, mint egy árnyék. Akkor érezni a legjobban, hogy egyedül vagy. Nincs, akivel egy szót válthatsz, veszekedj, vagy akár sirathasd magad.
…Három év múlva Tönk megözvegyült. Igen, a halálnak nem lehet ellentmondani. Márga egy évig szenvedett, és a halála előtt rám hagyta a szeretett férjét.
Így szólt:
– Zsófi, vigyázz Tönkre. Nem akarom, hogy más nő kezébe kerüljön. Neked mindig is tetszett, éreztem. Legyetek együtt.
Tönk meggyászolta az időt, márványszobrot állított a sírra, virágokat ültetett. Aztán egyre gyakrabban látogatott el hozzám. Szívesen fogadtam, segítettem átvészelni a veszteséget. Ölelni, gondozni, szeretni akartam a szegény özvegyet. Sok szép emlékünk volt, amin nevethettünk vagy sírhDe most már tudtam, hogy hiába próbálkozom, nem lehet visszafordítani az időt – és ahogy becsuktam a szemem, úgy éreztem, mintha végre megszabadultam volna egy olyan terhtől, amit már régóta nem akartam cipelni.
