Hoffmannné ismét oldalra fordította tekintetét az ablak felé. Az autó lassan haladt a város zajos forgatagában, de bent olyan csönd honolt, mint a vihar előtt. Márton érezte, ahogy minden másodperc végtelenül nyúlik, mintha egy húrt feszítenének túl.
Márton suttogta Hoffmannné hosszú csend után , húsz évet éltem egy titokkal. Ma viszont nincs okom tovább rejtegetni.
Márton nem mert válaszolni. Ujjai összeszorultak a kormányon, szeme égett a visszapillantó tükörben.
Emlékszel folytatta , amikor még kicsik voltak a gyerekek? Félix sírt végig, Klári meg mindig megijedt, ha a férjem felemelte a hangját. Te voltál, aki kezüket fogva kivitte őket sétálni a városligetbe, csak hogy ne hallják az apjuk ordítását.
Márton lehunyta a szemét egy pillanatra, és tisztán látta maga előtt: két gyereket a hátsó ülésen, ő pedig felhúz nekik kis fejhallgatót, közben dúdol egy dallamot, csak hogy elnyomja a házból hallatszó zajt.
És te, Márton te sosem kérdeztél semmit. Nem avatkoztál közbe. Csak védted őket. Olyan volt a lelked, mint egy fal köztem és ő között, amikor dühös volt.
Hoffmannné felsóhajtott, nedves szemmel nézett a visszapillantóba.
Hányszor akartam megköszönni. De tudtam, ha megtudja, neked lett volna rosszabb, mint nekem.
Az autó haladt előre, de Márton úgy érezte, az út végtelenbe nyúlik. Szavai ütöttek a mellkasába, egyesével.
Én vele maradtam mondta , a gyerekekért. A vagyonért. A látszatért. De a szívem a szívem mindig nálad volt.
A kormány megremegt a kezében. Mélyet lélegzett. Az elmúlt húsz év pillanatai futottak el előtte, mint egy film: a futó pillantása a visszapillantóban, a mosoly, amikor játékot vitt a gyerekeknek, a keze, ami egyszer, futólag, megérintette a karját, majd mintha tűz égette volna, visszahúzódott.
Te nem tudod, Márton de én szerettelek. És most is szeretlek.
Ezek a szavak lassan hangzottak el, de betöltötték az egész autót. Márton érezte, hogy elakad a lélegzete. Húsz év csendje, türelme, távolságtartása mind szétporlott egyetlen vallomásban.
Letér
