A nőnek betöltötték a hetvenedik születésnapját. Egy igazi jubileum! Erre a nagy napra vásárolt egy csodaszép anyagot, és megrendelt belőle egy elegáns ruhát. Mesés lett, karcsú, finom. Mellé még rendelt az internetről ezüst fülbevalót is drágát, igazán különlegeset. Felvette, tükörbe nézett, és úgy érezte, mintha fiatalodott volna.
“Na, hát igen, az öltözködés nemcsak a testet, hanem a lelket is felfedezheti” gondolta magában. Aztán nekilátott főzni, hogy vendégeit szépen megkínálhassa. A nővérei jöttek, és a bátyja is elhozta az idős anyukáját, aki hamarosan eléri a kilencvenötödik évét.
Az asztal ragyogott az ünnepi porcelánoktól, az ételek meg magukat kötötték a szájba. Megérkeztek a vendégek, az anyóst a legszebb helyre ültették. Ő, mint mindig, kicsit üldögélt, majd amikor elfáradt, átment a szomszéd szobába pihenni.
A szülinapos hölgy felvette az új ruháját, feldíszítette magát a fülbevalóval, és bemutatkozott a társaságnak. Mindenki elcsodálkozott rajta. Nagyon jól esett neki, hogy meglepődtek, hogy értékelték. Felhúzták az első pohárral, aztán, ahogy illik, a másodikkal is. Ekkor az egyik nővére megszólalt:
“Na, ez viszont meglepett! Hetven évesen új ruhát varratni, meg ilyen drága ékszereket Minek? Hová készülsz? Otthon ülsz, már évek óta. Ha lenne férjed, hát akkor még De nincs. Nem dolgozol, nem jársz színházba. Tele van a szekrényed régi, szép ruhákkal, azokat kellene hordani!”
A többi nővér bólintakozott, és elkezdtek mesélni, hogy náluk is tömve van a gardrób, és soha semmit nem tudnak kihordani. És akkor, hirtelen, mintha az új ruha szorítani kezdett volna. Mintha kicsi lett volna rá. A fülbevalók is mintha nehezebbek lettek volna, lehúzták a füleit. A szíve üres lett, és valami mélyen fájt:
“Hétven éves vagyok, elmúlt az élet, én meg itt ülök kicsomagolva, mint valami cifra bába.”
Arcáról eltűnt a mosoly, mintha megkövesedett volna. Nem akart senkivel beszélni, nem kívánt enni, a falat is alig bírta lenyelni. Nem akarta már az egész ünnepséget. A vendégek is érezték a változást, csöndben maradtak.
Akkor megszólalt az idős anyuka, aki eddig hallgatott:
“Az én anyám is majdnem száz évig élt. Apám is. Mi hosszú életű család vagyunk. Amikor anyámnak betöltötték a kilencvenet, apám elment a piacra és vett egy bíbor kendőt. Az asztalnál elővette a rejtekhelyéről, és anyám vállára borította. Anyám fiatalos örömmel simogatta az új kendőt, mintha húsz évet fiatalodott volna. Pedig kilencven éves volt!”
“Fontos a lélek. Nem a dolgokért élünk, hanem a dolgok nekünk vannak. Az örömöt hozzák. A szeretet és a figyelem tesz boldoggá.”
Egy kis szünet után hozzátette:
“Elfelejtettétek?”
Bölcs volt a szava. Aztán a lányához fordult, aki a ruháról mondta a nem túl kedves véleményét:
“Neked pedig annyit mondok: tartsd vissza a mérges nyelvedet. Ne szórd a szavakat!”
Felállt és átment pihenni. Elfáradt.
Csend lett. Az asztalnál továbbra is nyomasztó hangulat uralkodott. A “szavak szórása” miatt felelős nővér végül bocsánatot kért, de ez nem könnyített a hangulaton. Beszélgettek, de nem igazán folyt a társalgás, viccelődtek, de nem nevettek. Hiányzott az őszinteség, a melegség. A mérges szavak nehéz felhőként lebegtek a teremben.
Akkor megérkezett a kedvened unokahúga a férjével. Vidáman köszöntek mindenkinek, gratuláltak a szülinaposnak. A férj térdre ereszkedett, és átadott egy csokor rózsát. Aztán elénekelt egy dallamot egy régi magyar nótából. Az unokahúg pedig előkerült egy kis dobozkát benne egy folyami gyöngyből készült nyaklánccal. Mindenki elcsodálkozott:
“Honnan szedted ezt?!”
Szeretettel akasztotta a nyakába a kedvenc nagynénjének, majd kézen fogta, és a tükör elhúzta. Átölelte, tapsolt, nevetett. Az asztalnál újra vidáma
