**Hét év anyósa tető alatt**
Ma is a fejemben járt az egész. Azért írom le, hátha könnyebb lesz. A húgom, Kitti, már gyerekkora óta úgy viselkedik, mintha a világ forgatná körülötte a dolgokat. Mindig neki van nehezebb, mindenki hibás – csak ő soha. Nem szokta meg, hogy a saját problémáit megoldja, inkább várja, hogy valaki más ugrásszon érte. Egész életében úgy élt, mintha mindenki tartozna neki.
Mikor lediplomázott, azonnal férjhez ment. Nem mondhatom, hogy szerencsétlenül járt – épp ellenkezőleg. Az anyósa, Szilágyi Julianna, jószívű és okos asszony volt. Örökölt egy egyszobás lakást egy unokatestvérétől, és ahelyett, hogy kiadta volna, ingyen a fiataloknak ajánlotta fel, hogy megtakaríthassanak a saját otthonukra. Ő maga a város szélén élt egy kétszobásban. De hát ilyen a világ: a nagylelkűséget gyakran a hálátlanság követi.
Kitti soha nem buzgólkodott a munka ügyében. Inkább hevert a kanapén, sorozatokat nézett, kávézott, és görgette a közösségi médiát. Dolgozni? Minek, ha inkább szülni lehet, és itthon maradni? Úgy is történt – egy év múlva már babakocsit tolt, még egy év, és a férje beadta a kérvényt, majd eltűnt az életéből. És ki fogadta be? Persze, az anyósa.
Julianna ismét emberséges volt: megengedte, hogy maradjon, amíg „képes lesz a saját lábára állni”. Ez egy tisztességes munkát jelentett volna, megtakarítást, lépéseket a függetlenség felé. De Kitti számára ez annyit tett, hogy pihenjen, amíg el nem zavarják.
Az anyós segített, ahol tudott: vigyázott az unokára, játékot vett neki, élelmiszert hozott. Kitti viszont európai nyaralásokra ment, márkás holmikat vásárolt, és posztolta az új táskáit, sminkjeit. Közben ingyen lakott. A volt férje közben nem lustálkodott – felvett egy hitelt, újranősült, rendezte az életét. Kitti viszont úgy érezte, neki semmit sem kell tennie, hisz mindenki a kötelességét vállalja helyette.
Hét év telt el. Julianna, aki egyébként már rég nyugdíjas volt, emlékeztette, hogy eredetileg ki akarta adni a lakást, hogy legyen valami jövedelme. Udvariasan megkérte Kitsit, gondolja át a költözést. Mit gondoltok? A húgom olyan jelenetet rendezett, hogy egy színház is irigykedhetett volna. Sikított, sírt, hogy „az utcára dobják a gyerekkel”. Persze, mindezt a gyerek és a volt férje előtt.
Senki nem dobta ki. A szüleink egy tágas házban élnek a külvárosban, van hely Kitsinek és a gyereknek. De oda nem akar menni. Miért? Mert ott többet kell tenni a ház körül, rendet tartani, korán kelni – ő viszont a kényelemhez szokott. Így inkább rám akartaAztán rám támadt, hogy én is fázzak már egy kicsit a bőrében, de én most már keményen rávágtam, hogy ez a cirkusz itt véget ért.
