A ház, ahol nem lehet nadrágban járni
György Sándor hosszú idő után először ment vendégségbe. Egy olyan nőhöz tartott, aki egyre gyakrabban jelent meg gondolataiban – Aliz. Pedig annak idején megfogadta: semmi kapcsolat, semmi új család. Már átélte egyszer. Átélte – és fájdalommal jött ki belőle.
A volt felesége váratlanul távozott. Azt mondta, soha nem szerette, a gyerek pedig véletlen volt. Elment, magával vitte a fiát. György nem tudott megbocsátani. Nem felejtette el, hogyan ringatta éjszakánként a kicsit, hogyan pelenkázta, mikor először hallotta a “papa” szót. Aztán – csend. Bíróság, tilalmak, távolság. Egyszer elment egy másik városba, ott látta a fiát az ajtóban, aki azt mondta: “Papa, veled akarok lenni.” De visszatolták. A kisfiút bevonszolták a lakásba, becsukódott az ajtó, és csak egy sikolyt hallott: “A papához akarok menni!” – és sírást. Akkor összetört. És úgy döntött: nincs több kötődés. Csak munka. Csak magány.
De Aliz különleges volt. Észrevétlenül besurrant az életébe. Lassan, erőszak nélkül. Csak ott volt. Véletlenül találkoztak, röviden beszélgettek, de aztán ő kezdte várni a tekintetét. Később már maga kereste – a bolt környékén, az irodája előtt. Nem tolakodóan. Csak a közelében akart lenni. Megtudta: özvegy, a fia mindjárt négy éves, az anyjával él. És nem enged közel magához férfiakat. De egyszer mégis meghívta őt vendégségbe. “Megismerkedhetsz Marciával,” – mondta. A hangja remegett.
Hozott egy játékot – nagy legót. Felvette a legjobb öltönyét. A szíve úgy dobogott, mint egy tizenévesé. Megnyomta a csengőt.
– Ki az? – hangzott fel egy gyerekhang.
– György Sándor.
– Á, értem. Jöhet. Anyuci hamarosan itt lesz. Nagyi alszik, fáj a feje. Csak… vegye le a nadrágját!
– Tessék? – döbbent meg György.
– Hát az utcáról jött. Anyu azt mondja, az utcai nadrágban baktériumok vannak. Megbetegedhetünk. Azonnal le kell venni. Nálunk tiszta minden!
Marcia teljesen komoly volt. Fehér ing, kis masni, nyugodt tekintet.
– Hát… muszáj? Az enyém tiszta.
– Akkor… vegye fel ezt a papucsot. Ez a magáé. Anyu vette. Hogy ne hozzon be koszt. Én Marcia vagyok. Maga meg György?
– Igen. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Nálunk szigorú a rend. Én cipőben sem járkálok. Csak a fal mentén, és azon is át kell ugrani a szőnyegen.
– Anyukád szigorú?
– Nagyon. De kedves. Főleg, ha maga is jó lesz. Akkor talán a papucs se kell.
György nevetett. Marcia fogta a kezét, és azt mondta:
– Maga örökre marad?
– Azt szeretném. Ha te sem ellenzed.
– Én csak támogatom. Anyu boldog lesz. Nagyi meg… Nagyi felébred, és rögtön megérti.
– Miért?
– Megérzi. Van egy kis orra és egy nagy szíve. Mindig tudja, ha valaki jó ember.
Leültek a legóhoz. Nevettek, veszekedtek. A kisfiú kötődött hozzá, György pedig már nem bírt levenni róla a szemét. És akkor hátul kinyílt az ajtó.
– Anyu, ő a nadrágjában maradt! – kiáltotta Marcia.
Aliz nevetett. Aztán odalépett, megérintette György vállát, és suttogva mondta:
– Ha készen állsz – maradj. De figyelmeztetlek: furcsa szabályaink vannak.
György mosolygott:
– Értetek bármilyen szabályt megtartok. Még bugyiban is végigsétálok a szőnyegen. Csak veletek legyek.
Marcia elcsöndesedett, és suttogva mondta:
– Apa…
György hátranézett. A kisfiú elfordította a tekintetét.
– Szabad így hívni?
György nem válaszolt.







