Már éjfél is múlt, de Eszter még mindig nem tudott elaludni. Forgolódott az ágyban, ide-oda fordult, míg végül úgy döntött, hogy lemegy a konyhába – inni egy pohár vizet, hogy megnyugodjon. A ház csendben állt, csak az óra ketyegett. De hirtelen hangos kopogás törtébe a csendet.
Eszter megdermedt az ijedtségtől. Ilyenkor soha nem jött hozzá senki. A szíve összeszorult. Gyorsan felkapta a köntösét, és az ajtó felé indult. A küszöbön a szomszéd kislány, Hanna állt a kezében a kicsi öccsével, a két éves Mórikával.
„Jó estét, Eszter néni,” – mondta remegő hangon a lány. – „Azt hiszem, anyával valami baj történt… Ő… ott…”
Eszter rögtön megértett – valami fájdalmasan összeszorult a mellkasában. Átszaladt az utcán Lívia házához – a gyerekek anyjáéhoz. Az ajtó nyitva volt. Bent feszült csend uralkodott. Belépett a hálószobába – és hátralépett, amit látott.
Lívia már nem volt közöttük…
Eszter mozdulatlul állt, nem hitte a szemének, majd üres tekintettel tért vissza a saját házába. A konyhában ült Hanna, öklét kinyomta, mellette álmosan bóbiskolt Mórika. A kislány felemelte a szemét, és nyugodtan, de rettenetesen felnőttesen kérdezte:
„Anya meghalt, ugye?”
Eszter nem bírta tovább, és elsírta magát. Odalépett, és szorosan átölelte a kislányt. Aztán együtt sírtak. Hanna csak suttogta:
„Szegény Mórika. Még olyan kicsi. Nekem nehéz lesz anya nélkül…”
Líviát az egész falu temette. Rokona nem volt. A gyerekek apját senki sem ismerte. A temetés után Hannát és Mórikát a gyermekotthonba vitték.
Eltelt fél év. Eszter visszatért a régi életébe, de esténként mindig rájuk gondolt. Látogatta őket, vitt édességet és játékokat. Mindig, amikor Hanna fájdalmasan telepedett szemébe nézett, alig bírt visszafojtani a könnyeit.
Tudta, hogy magához vehetné a gyerekeket. Akarta is. De félt. A felelősség. A pénz. A kor. A félelem, hogy nem boldogul.
Eszter egyedülálló nő volt. Volt férje, de a házasság nem jött össze. Sokáig kezeltette magát, próbált teherbe esni – hiába. A férje elment, amikor kiderült, nem lesz gyerekük. Utána Eszter bezárkózott. Senkit nem engedett közel magához. A férfiak számára megszűnt létezni. A munkában élt. Keménynek, önállónak látszott, de éjszakánként a párnába sírt.
Az élete egyhangúan folyt. Munka, ház, kert. Nővére, Ildikó, másik városban élt, jó volt a kapcsolatuk, de néha összevesztek – Ildikó nem akart gyereket, és ez felbosszantotta EsztEszter pedig abban a pillanatban döntött, hogy holnap reggel beviszi a papírokat és örökbe fogadja a két gyereket.
