– Hát ez valami csodálatos… – suttogta Ludmilla. Imádott csendben, hajnalban kávézni, amikor Jenő még aludt, és odakint éppen derengeni kezdett az ég. Ilyenkor úgy érezte, minden a helyén van. Stabil állás. Takaros lakás. Megbízható férj. Mi más kéne a boldogsághoz? Nem irigyelte barátnőit, akik féltékenykedő férjekre és veszekedésekre panaszkodtak. Jenő sosem féltékenykedett, nem rendezett cirkuszokat, nem kutakodott a telefonjában, nem várta el, hogy beszámoljon minden lépéséről. Egyszerűen csak ott volt – s ez elégnek bizonyult. – Lúdika, nem láttad a garázskulcsomat? – lépett be Jenő kócosan a konyhába. – Az ajtó melletti polcon. Megint a szomszédnak segítesz? – Az Öcsi kérte, hogy nézzek rá az autójára. Valami a karburátorral van. Bólintott, miközben kávét öntött neki. Annyira megszokott volt ez – Jenő mindig segített valakinek. Kollégáknak költözésnél, ismerősöknek felújításnál, szomszédoknak bármiben. „Az én lovagom” – gondolta néha gyengédséggel. Az ember, aki nem képes szó nélkül elmenni egy idegen problémája mellett. Ez a tulajdonság már az első randin levette Ludmillát a lábáról, amikor Jenő egy idős néninek segített felvinni a csomagjait. Más csak továbbment volna – Jenő nem. Az új lakó három hónapja költözött a földszintre. Először Ludmilla ügyet sem vetett rá – hányan jönnek-mennek egy társasházban? De Olgának, így hívták, nehéz volt nem észrevenni a jelenlétét. Harsány nevetés a lépcsőházban. Magassarkú kopogása bármikor. Meg az a stílus, ahogy telefonált – hogy az egész ház hallja. – Elhiszed, ma bevásárolt nekem! Egy egész szatyrot! Magától, kérés nélkül! – mesélte Olga valakinek a mobilon. Ludmilla a postaládáknál találkozott vele, udvariasan mosolygott. Olga sugárzott. Az a különleges elégedettség látszott rajta, amit a friss szerelem ad. – Új udvarló? – kérdezte Ludmilla csak illemségből. – Nem is annyira új, de nagyon figyelmes – kacsintott Olga. – Ritka az ilyen. Bármi gondom van, megoldja. Csöpög a csap – megjavítja. Szikrázik a konnektor – elintézi. Sőt, a számlákat is befizeti! – Szerencsés vagy. – Halálra! Igaz, nős… de hát az csak egy pecsét a papíron, nem? A lényeg, hogy velem boldog. Ludmilla kellemetlen érzéssel ment vissza a lakásába. Nem az erkölcs miatt – valami megvillant a beszélgetésben, de nem tudta megfogalmazni mi. A következő hetekben ezek a találkozások ismétlődtek. Olyan volt, mintha Olga direkt várta volna a lépcsőházban, hogy újabb történettel kecsegtessen. – Olyan figyelmes! Mindig megkérdezi, hogy vagyok. Szükségem van-e valamire… – Tegnap gyógyszert is hozott. Éjszaka talált ügyeletet! – Meg mondja, hogy neki az a fontos, hogy szükség legyen rá… hogy ez az élet értelme, segíteni másokon… Itt rándult össze Ludmilla. „Szükség legyen rá – ez az élete értelme”. Pontosan ugyanezt mondta egyszer Jenő is. Emlékezett, mikor évfordulójukon így magyarázta meg, miért késett: segítenie kellett egy ismerős anyósának a kertben. Véletlen. Biztos rengeteg férfi van mentőkomplexussal. De a részletek csak gyűltek. A kérés nélküli bevásárlás, a barkácsolás, a segítési mánia. Ludmilla próbálta elhessenteni a gondolatokat: badarság, paranoia. Nem gyanakodhat a férjére egy idegen nő fecsegése alapján. Aztán Jenő megváltozott. Nem hirtelen, hanem lassan. Egyre többször „csak egy percre” ment el, de órákig nem jött vissza. A telefont már a fürdőbe is vitte. Kérdésekre röviden, ingerülten válaszolt. – Hova mész? – Dolgom van. – Miféle? – Lúda, kérlek, ne faggass! Mégis, boldognak látszott. Mintha valahol pontosan azt kapná meg, amire otthon már nem volt szüksége… Egy este megint készülődött. – A kollégának segítenem kell, valami papíroknál. – Este kilenckor? – Mikor máskor, dolgozik nappal. Ludmilla nem ellenkezett. Az ablakból nézte, ahogy végül mégse távozik. Felvette a kabátját, s nyugodtan, sietség nélkül lesétált az ismerős ajtóhoz. Megnyomta a csengőt. Nem tudta, mit mond majd. Nem próbálta előre elpróbálni a vádló szavakat. Csak várakozott. Az ajtó azonnal nyílt, mintha már várták volna. Olga állt ott selyemköntösben, pohárral a kezében; arca mosolya lassan lefagyott, amikor felismerte a vendéget. A folyosó végéből, a fényes előszobában Ludmilla meglátta Jenőt – póló nélkül, frissen zuhanyozva, teljesen otthonosan. Összenéztek. Jenő meghökkent, megszólalt volna, de elakadt a hangja. Olga tekintete ide-oda szaladt, de nem omlott össze, csak megvonta a vállát, mintha nem érdekelné. Ludmilla sarkon fordult, elindult felfelé. Mögötte kapkodó mozdulat, Jenő hangja: „Lúda, várj, meg tudom magyarázni…” Otthon azonban már nem engedte be. …Másnap reggel megjelent Jenő anyja, Gál Piroska. Ludmilla nem is csodálkozott. Persze, a fia már elmesélte a maga verzióját. – Lúdkám, ne légy már gyerek! – telepedett le Piroska a konyhában. – A férfiak, hát ők gyerekek maradnak. Hősök akarnak lenni. Az a szomszédasszonyod, csak… rászorult egy kis segítségre. Jenő nem tud elmenni mellette. – Vagy a hálószobája mellett, ezt akarja mondani? Piroska arca megrándult, mintha illetlent hallott volna. – Ne csűrd-csavard. Jenő jófiú. Sajnálja az embereket. Nem bűn ez, hát elragadtatta magát egy kicsit. Nálunk is előfordult… A lényeg a család. Majdcsak összeszoktok. Okos nő vagy te, Lúda. Ne tedd tönkre az életed egy butaság miatt. Ludmilla nézte ezt az asszonyt, s meglátta benne mindazt, amitől mindig is félt: hogy ő is kényelmes, tűrő, mindent eltűrő nővé válik, csak a család látszata kedvéért. – Köszönöm, Piroska, hogy eljött. De most egyedül szeretnék lenni. A mama megsértődött, távozáskor még odadobott valami „mai fiatalok nem tudnak megbocsátani”-féle szurkálódást. Este Jenő is megérkezett. Bűnbánó kandúrként osonkodott a lakásban. – Lúda, nem úgy volt! Csak a csappal volt gond. Aztán beszélgettünk, olyan szegény, magányos nő… – Póló nélkül voltál. – Rálocsoltam magamra a vizet! Szerelés közben! Ő adott felsőt, aztán megjelentél… Ludmilla csodálkozva figyelte: hogyhogy eddig nem vette észre, mennyire nem tud hazudni Jenő? Minden szava hamisnak csengett, minden mozdulat árulkodott. – Na jó, ha mégis… ha valami volt… semmi jelentősége! Téged szeretlek. Ő csak… kaland. Ostobaság. Férfi gyarlóság. Leült mellé a kanapéra, át akarta ölelni. – Felejtsük el, jó? Nem lesz többé. Esküszöm. Már unom is, mindig akar valamit, panaszkodik… És ekkor végre megértette Ludmilla: ez nem megbánás. Ez csak félelem. Félelem a kényelem, a megszokás elvesztésétől – félelem, hogy egy olyan nő marad vele, akinek tényleg szüksége van rá, és nem csupán engedi játszani a „lovagot” időrend szerint. – Elválok, – mondta egyszerűen, mintha azt mondaná: lekapcsoltam a vasalót. – Hogy mi? Lúda, megőrültél? Egy hiba miatt?! Felállt, a hálószobába ment, elővette az utazótáskát, iratokat pakolt. …Két hónap alatt lezajlott a válás. Jenő átköltözött Olgához, aki kitárt karokkal várta. Az ölelések azonban hamar feladatlistává változtak: javítani, venni, fizetni, elintézni, segíteni. Ludmilla ezt ismerősök elmeséléséből tudta meg. Nem kárörvendett. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ő maga egy kis albérletbe költözött a város másik végén. Minden reggel csöndben kávézott; senki nem kérdezte, hol a garázskulcs. Senki nem ment el „egy percre” és nem tért vissza idegen parfümillattal. Senki nem kérte többé, hogy legyen tűrő, alkalmazkodó. Érdekes: azt hitte, fájni fog majd. Hogy elárasztja majd a bánat, a magány, a hiány érzése. De mást érzett: felszabadulást. Mintha egy régi, nehéz kabátot vett volna le, amiről addig nem is tudta, mennyire nyomta. Először tartozott csakis önmagának. És ez minden állandóságnál többet ért…

De jó ez suttogtam magamban.

Szeretek kora reggel kávézni a csendben, amikor Márton még alszik, és odakint csak most kezd világosodni. Ilyenkor mindig azt érzem, minden a helyén van. A munkám biztos, a lakásunk otthonos, a férjem megbízható. Mi kellhet még a boldogsághoz?

Nem irigyeltem a barátnőimet, akik rendre a féltékeny férjeikre, jelentéktelen vitákra panaszkodtak. Márton sosem irigykedett, nem rendezett jeleneteket. Nem bujkált a telefonom után, nem követelt elszámolást minden percemről. Egyszerűen ott volt mellettem és ez elég volt.

Bori, nem láttad a garázskulcsomat? Márton jelent meg az előszobában, kócosan az ébredéstől.
Az ajtó mellett, a polcon. Megint segítesz valamelyik szomszédnak?
Sanyi kérte, hogy nézzek rá az autójára. A karburátor vacakol.

Bólintottam, és töltöttem neki is kávét. Ez már mindennapos volt. Márton mindig mindenkinek segített. Kollégáknak költözésnél, ismerősöknek kisebb nagyobb munkákkal, szomszédoknak, bármiben. Néha azt gondoltam, az én lovagom. Az a férfi, aki sosem tud elmenni egy idegen baja mellett.

Ez a tulajdonsága már az első randinkon megfogott, amikor megállt segíteni egy idős néninek felcipelni a szatyrokat a lépcsőn. Más elsétált volna mellette, de Márton nem ilyen volt.

Az új szomszédunk három hónapja költözött a földszintre. Eleinte nem is vettem észre; panelban sokszor jönnek-mennek az emberek. De Enikő, így hívják, olyan nő, akit nehéz nem észrevenni.

Harsány nevetés a lépcsőházban, tűsarkúk kopogása bármikor, és olyan stílusban telefonál, mintha kötelező lenne, hogy mindenki hallja a fél kerületben.

El se hiszed, ma bevásárolt nekem! Teli szatyorral! Magától, kérés nélkül! újságolta éppen valakinek a telefonban Enikő.

Az előcsarnoknál futottunk össze, udvariasan rámosolyogtam. Szinte sugárzott valami hihetetlen friss boldogságtól.

Új udvarló? kérdeztem csak a társalgás kedvéért.
Nem annyira új kacsintott összehúzott szemmel. De nagyon figyelmes! Ma már ritka az ilyen. Bármit megold! Csöpögő csap, szikrázó konnektor? Megcsinálja. Sőt, még a csekkekkel is segít!
Szerencsés vagy.
Azért az vagyok! Igaz, nős, de hát egy pecsét a személyiben, nem igaz? A lényeg, hogy velem jól érzi magát.

Felfelé ballagtam a saját lakásomba, valamilyen rossz érzéssel a gyomromban. Nem a más morálja miatt, hanem mintha valami megzörrent volna bennem, de nem tudtam miért.

A következő hetekben ezek a véletlen találkozások folytatódtak. Enikő mintha direkt keresett volna, hogy elmesélhesse az újabb történéseket.

Olyan figyelmes, mindig megkérdezi, hogy vagyok Képzeld, amikor lebetegedtem, ő hozott gyógyszert, éjfélkor is elment a vécézős patikába!
Azt mondja, az az élete értelme, hogy szükség legyen rá Hogy segíthessen másokon

Ez ütött meg igazán.

Az az élete értelme, hogy szükség legyen rá.

Pontosan ezt mondta Márton is. Tisztán emlékszem, az évfordulónkon magyarázta így a késését; mint kiderült, megint valakinek a kertben segített ki.

Véletlen. Biztos csak véletlen. Sok férfi szeret megmentő lenni. De a kis részletek egyre csak jöttek. Az a szokás, hogy kérés nélkül hoz vásárolni valót Mártonra is jellemző. Mindenhez értő kezek, javítgatás.

Megpróbáltam másra gondolni. Butaság! Nem gyanakodhatok arra, akit szeretek, csak mert egy idegen nő pletykálgat.

Aztán Márton megváltozott. Nem hirtelen, de észrevehetően. Egyre többször lépett ki csak egy percre, és tűnt el hosszú időre. A telefonját már a fürdőbe is magával vitte. Kérdéseimre röviden és ingerülten felelt.

Hova mész?
Ügyet intézek.
Miféle ügyet?
Bori, ne vallass már!

Közben olyan boldognak látszott. Mintha máshol megkapná azt az érzést, hogy szükség van rá, amit itthon kevés volt.

Egy este megint menni készült.

Egy kollégámnak segítek, valamiféle papírokkal.
Este kilenckor?
Máskor nem tudja, napközben dolgozik.

Nem vitáztam. Az ablakból figyeltem, nem jön-e ki a házból. Nem jött.

Felvettem a dzsekimet, és nyugodtan, szinte gépiesen elindultam lefelé, a földszintre, ahhoz a jól ismert ajtóhoz.

A csengőre tettem az ujjam. Nem gondolkodtam, mit fogok mondani. Nem próbáltam felhozni vádakat. Megnyomtam és vártam.

Az ajtó szinte azonnal kinyílt, mintha valaki már lesett volna. Enikő állt ott, rövid selyemköntösben, kezében borospohár, és az arca mosolyából egyszerre kényelmetlen zavar lett, amikor felismert.

A háta mögött, a kivilágított előszobában megláttam Mártont. Póló nélkül, vizes hajjal pont úgy, mintha otthon lenne valaki más lakásában.

Találkozott a tekintetünk. Márton megmerevedett, a szája kinyílt, aztán megállt a levegőben. Enikő rám, majd Mártora nézett, flegmán vállat vont, és nem idegeskedett.

Megfordultam, visszamentem a lépcsőn. Mögöttem sietős motoszkálás, Márton hangja: Bori, várj, hadd magyarázzam el!. De nem engedtem be otthon.

Reggel megjelent Márton anyukája, Ilona néni. Nem lepődtem meg. Nyilván rögtön felhívta az anyukáját, elpanaszolta, amit akart.

Borika, mi ez a gyerekes hiszti? mondta a konyhában. A férfiak olyanok, mint a gyerekek. Hősök akarnak lenni. Az a szomszéd nő csak hát, segítségre szorult. Márton nem tudja tétlenül nézni az ilyet.
A hálószobáját sem tudta tétlenül elkerülni? Erre céloz?

Ilona néni összehúzta a szemöldökét, mintha valami illetlent mondtam volna.

Ne túlozz. Márton jó gyerek. Csak sajnálta azt a lányt. Ez nem bűn. Hát, egy kis kaland Előfordul. Az én uram is, béke poraira legyintett A család a lényeg. Aki tűr, az szeret. Te okos lány vagy, Borikám. Ne ronts el mindent.

Ahogy ránéztem, mintha magamat láttam volna évekkel később. Kényelmes, türelmes, aki inkább a szőnyeg alá söpri a dolgokat, csak hogy megőrizzen egy családnak látszó valamit.

Köszönöm a látogatást, Ilona néni, de most szeretnék egyedül lenni.

Sértődötten ment el, valamit még morgott is arról, hogy a mai generációban nincs semmi elnézés.

Este Márton is hazajött. Gyáván sündörgött, próbált a szemembe nézni, nyúlt a kezem után.

Bori, nem az, aminek hiszed! Ő csak megkért, hogy nézzem meg a csapot, aztán beszélgettünk, olyan szomorú, egyedül van
Meztelenül voltál.
Rám ömlött egy vödör víz, amíg javítottam! Kölcsönadott egy pólót, át akartam öltözni, és akkor jöttél

Figyeltem, mennyire nem tud hazudni. Minden szó, minden gesztus hamis volt, kétségbeesett.

Még ha volt is valami tényleg nem számít! Téged szeretlek! Ő csak csak egy kis kaland, butaság. Férfigyarlóság.

Leült mellém a kanapéra, ölelni akart.

Felejtsük el, jó? Többet nem lesz ilyen! Megígérem! Egyébként is elegem van már belőle, mindig nyavalyog

És akkor végre megértettem: ez nem valódi bűnbánat, csak félelem. Attól, hogy elveszti a kényelmes kis életét. Attól, hogy egy olyan nő marad neki, aki tényleg rá van szorulva, és nem csak hagyja, hogy időnként hős lehessen.

Elválok mondtam egyszerűen, olyan hangon, mint amikor azt mondom: lekapcsoltam a vasalót.
Bolond vagy, Borikám! Egy hiba miatt?!

Felálltam, bementem a hálószobába, elővettem az utazótáskát, elkezdtem összepakolni az iratokat.

A válást két hónap alatt sikerült elintézni. Márton leköltözött Enikőhöz, aki nagy örömmel fogadta. Bár a lelkesedés hamar elmúlt: a szívélyes ölelésekből feladatlisták lettek. Megjavítani, venni, befizetni, intézni, segíteni.

Erről alkalomadtán közös ismerősöktől hallottam, csak bólintottam. Nincs ebben semmi káröröm; mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Én egy kis garzont béreltem a város másik végén. Minden reggel csendben kávézom, és senki nem kérdezi, hova tettem a garázskulcsot. Senki se megy el csak egy percre, hogy aztán idegen parfüm illatával térjen vissza. Senki sem mondja, hogy legyek türelmesebb, engedékenyebb.

Érdekes: azt hittem, nagyon fog fájni majd. Hogy ellep a magány, a bánat, a gyász. De valami egészen más történt felszabadultam. Mintha levettem volna egy régi, észrevétlenül nehéz kabátot.

Először csak magamnak tartoztam. És ez több boldogságot adott, mint bármilyen látszólagos biztonság.

Rate article
News 24 Justall
– Hát ez valami csodálatos… – suttogta Ludmilla. Imádott csendben, hajnalban kávézni, amikor Jenő még aludt, és odakint éppen derengeni kezdett az ég. Ilyenkor úgy érezte, minden a helyén van. Stabil állás. Takaros lakás. Megbízható férj. Mi más kéne a boldogsághoz? Nem irigyelte barátnőit, akik féltékenykedő férjekre és veszekedésekre panaszkodtak. Jenő sosem féltékenykedett, nem rendezett cirkuszokat, nem kutakodott a telefonjában, nem várta el, hogy beszámoljon minden lépéséről. Egyszerűen csak ott volt – s ez elégnek bizonyult. – Lúdika, nem láttad a garázskulcsomat? – lépett be Jenő kócosan a konyhába. – Az ajtó melletti polcon. Megint a szomszédnak segítesz? – Az Öcsi kérte, hogy nézzek rá az autójára. Valami a karburátorral van. Bólintott, miközben kávét öntött neki. Annyira megszokott volt ez – Jenő mindig segített valakinek. Kollégáknak költözésnél, ismerősöknek felújításnál, szomszédoknak bármiben. „Az én lovagom” – gondolta néha gyengédséggel. Az ember, aki nem képes szó nélkül elmenni egy idegen problémája mellett. Ez a tulajdonság már az első randin levette Ludmillát a lábáról, amikor Jenő egy idős néninek segített felvinni a csomagjait. Más csak továbbment volna – Jenő nem. Az új lakó három hónapja költözött a földszintre. Először Ludmilla ügyet sem vetett rá – hányan jönnek-mennek egy társasházban? De Olgának, így hívták, nehéz volt nem észrevenni a jelenlétét. Harsány nevetés a lépcsőházban. Magassarkú kopogása bármikor. Meg az a stílus, ahogy telefonált – hogy az egész ház hallja. – Elhiszed, ma bevásárolt nekem! Egy egész szatyrot! Magától, kérés nélkül! – mesélte Olga valakinek a mobilon. Ludmilla a postaládáknál találkozott vele, udvariasan mosolygott. Olga sugárzott. Az a különleges elégedettség látszott rajta, amit a friss szerelem ad. – Új udvarló? – kérdezte Ludmilla csak illemségből. – Nem is annyira új, de nagyon figyelmes – kacsintott Olga. – Ritka az ilyen. Bármi gondom van, megoldja. Csöpög a csap – megjavítja. Szikrázik a konnektor – elintézi. Sőt, a számlákat is befizeti! – Szerencsés vagy. – Halálra! Igaz, nős… de hát az csak egy pecsét a papíron, nem? A lényeg, hogy velem boldog. Ludmilla kellemetlen érzéssel ment vissza a lakásába. Nem az erkölcs miatt – valami megvillant a beszélgetésben, de nem tudta megfogalmazni mi. A következő hetekben ezek a találkozások ismétlődtek. Olyan volt, mintha Olga direkt várta volna a lépcsőházban, hogy újabb történettel kecsegtessen. – Olyan figyelmes! Mindig megkérdezi, hogy vagyok. Szükségem van-e valamire… – Tegnap gyógyszert is hozott. Éjszaka talált ügyeletet! – Meg mondja, hogy neki az a fontos, hogy szükség legyen rá… hogy ez az élet értelme, segíteni másokon… Itt rándult össze Ludmilla. „Szükség legyen rá – ez az élete értelme”. Pontosan ugyanezt mondta egyszer Jenő is. Emlékezett, mikor évfordulójukon így magyarázta meg, miért késett: segítenie kellett egy ismerős anyósának a kertben. Véletlen. Biztos rengeteg férfi van mentőkomplexussal. De a részletek csak gyűltek. A kérés nélküli bevásárlás, a barkácsolás, a segítési mánia. Ludmilla próbálta elhessenteni a gondolatokat: badarság, paranoia. Nem gyanakodhat a férjére egy idegen nő fecsegése alapján. Aztán Jenő megváltozott. Nem hirtelen, hanem lassan. Egyre többször „csak egy percre” ment el, de órákig nem jött vissza. A telefont már a fürdőbe is vitte. Kérdésekre röviden, ingerülten válaszolt. – Hova mész? – Dolgom van. – Miféle? – Lúda, kérlek, ne faggass! Mégis, boldognak látszott. Mintha valahol pontosan azt kapná meg, amire otthon már nem volt szüksége… Egy este megint készülődött. – A kollégának segítenem kell, valami papíroknál. – Este kilenckor? – Mikor máskor, dolgozik nappal. Ludmilla nem ellenkezett. Az ablakból nézte, ahogy végül mégse távozik. Felvette a kabátját, s nyugodtan, sietség nélkül lesétált az ismerős ajtóhoz. Megnyomta a csengőt. Nem tudta, mit mond majd. Nem próbálta előre elpróbálni a vádló szavakat. Csak várakozott. Az ajtó azonnal nyílt, mintha már várták volna. Olga állt ott selyemköntösben, pohárral a kezében; arca mosolya lassan lefagyott, amikor felismerte a vendéget. A folyosó végéből, a fényes előszobában Ludmilla meglátta Jenőt – póló nélkül, frissen zuhanyozva, teljesen otthonosan. Összenéztek. Jenő meghökkent, megszólalt volna, de elakadt a hangja. Olga tekintete ide-oda szaladt, de nem omlott össze, csak megvonta a vállát, mintha nem érdekelné. Ludmilla sarkon fordult, elindult felfelé. Mögötte kapkodó mozdulat, Jenő hangja: „Lúda, várj, meg tudom magyarázni…” Otthon azonban már nem engedte be. …Másnap reggel megjelent Jenő anyja, Gál Piroska. Ludmilla nem is csodálkozott. Persze, a fia már elmesélte a maga verzióját. – Lúdkám, ne légy már gyerek! – telepedett le Piroska a konyhában. – A férfiak, hát ők gyerekek maradnak. Hősök akarnak lenni. Az a szomszédasszonyod, csak… rászorult egy kis segítségre. Jenő nem tud elmenni mellette. – Vagy a hálószobája mellett, ezt akarja mondani? Piroska arca megrándult, mintha illetlent hallott volna. – Ne csűrd-csavard. Jenő jófiú. Sajnálja az embereket. Nem bűn ez, hát elragadtatta magát egy kicsit. Nálunk is előfordult… A lényeg a család. Majdcsak összeszoktok. Okos nő vagy te, Lúda. Ne tedd tönkre az életed egy butaság miatt. Ludmilla nézte ezt az asszonyt, s meglátta benne mindazt, amitől mindig is félt: hogy ő is kényelmes, tűrő, mindent eltűrő nővé válik, csak a család látszata kedvéért. – Köszönöm, Piroska, hogy eljött. De most egyedül szeretnék lenni. A mama megsértődött, távozáskor még odadobott valami „mai fiatalok nem tudnak megbocsátani”-féle szurkálódást. Este Jenő is megérkezett. Bűnbánó kandúrként osonkodott a lakásban. – Lúda, nem úgy volt! Csak a csappal volt gond. Aztán beszélgettünk, olyan szegény, magányos nő… – Póló nélkül voltál. – Rálocsoltam magamra a vizet! Szerelés közben! Ő adott felsőt, aztán megjelentél… Ludmilla csodálkozva figyelte: hogyhogy eddig nem vette észre, mennyire nem tud hazudni Jenő? Minden szava hamisnak csengett, minden mozdulat árulkodott. – Na jó, ha mégis… ha valami volt… semmi jelentősége! Téged szeretlek. Ő csak… kaland. Ostobaság. Férfi gyarlóság. Leült mellé a kanapéra, át akarta ölelni. – Felejtsük el, jó? Nem lesz többé. Esküszöm. Már unom is, mindig akar valamit, panaszkodik… És ekkor végre megértette Ludmilla: ez nem megbánás. Ez csak félelem. Félelem a kényelem, a megszokás elvesztésétől – félelem, hogy egy olyan nő marad vele, akinek tényleg szüksége van rá, és nem csupán engedi játszani a „lovagot” időrend szerint. – Elválok, – mondta egyszerűen, mintha azt mondaná: lekapcsoltam a vasalót. – Hogy mi? Lúda, megőrültél? Egy hiba miatt?! Felállt, a hálószobába ment, elővette az utazótáskát, iratokat pakolt. …Két hónap alatt lezajlott a válás. Jenő átköltözött Olgához, aki kitárt karokkal várta. Az ölelések azonban hamar feladatlistává változtak: javítani, venni, fizetni, elintézni, segíteni. Ludmilla ezt ismerősök elmeséléséből tudta meg. Nem kárörvendett. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ő maga egy kis albérletbe költözött a város másik végén. Minden reggel csöndben kávézott; senki nem kérdezte, hol a garázskulcs. Senki nem ment el „egy percre” és nem tért vissza idegen parfümillattal. Senki nem kérte többé, hogy legyen tűrő, alkalmazkodó. Érdekes: azt hitte, fájni fog majd. Hogy elárasztja majd a bánat, a magány, a hiány érzése. De mást érzett: felszabadulást. Mintha egy régi, nehéz kabátot vett volna le, amiről addig nem is tudta, mennyire nyomta. Először tartozott csakis önmagának. És ez minden állandóságnál többet ért…