**Ha korábban találkoztunk volna…**
Zsófia pontosan megérkezett a rendelőbe, átvette a kartonját a recepcióról, majd felment a második emeletre. A tizenkettedik ajtó előtt minden széket idős emberek foglaltak el. Az ablaknál, háttal a párkánynak, egy férfi állt.
– Mind a tizenketteshez? – kérdezte félénken Zsófia.
– A tizenketteshez. Maga pedig ott álljon, abban a sorban, a férfi mögött – válaszolt egy asszony.
– De nekem időpontom van – mondta Zsófia, és a zsebébe nyúlt a papírért.
– Itt mindenkinek van időpontja – rekedten morogta egy ősz hajú, sovány öregember.
Zsófia észrevette a férfi kíváncsiskodó pillantását az ablaknál és odalépett hozzá.
– Önnek is van időpontja? Melyik időre? – fordult hozzá.
Fiatalabbnak tűnt a többinél, és nyugodtnak látszott.
– Kilenc harmincra – válaszolt készségesen.
Zsófia zavartan bámult rá.
– Akkor miért veszi el a sorunkat? Az öné már rég elmúlt. Vagy elkésett? – kérdezte.
– Mi nem késtünk el, hanem az orvos – vágott közbe az ősz hajú öreg, és a tizenkettes előtt ülők nyugtalankodni kezdtek, zördültek a rendszer igazságtalanságán.
– Hogy lehet ez? Minek az időpont, ha úgyis sorrendben fogadnak? – kérdezte Zsófia a beszédes öregtől.
– Panaszt akar tenni? Hiába. Előbb egy háborús veterán ment be, hazudott persze, neki is csak hetven körül van, mint nekem. Aztán a rendelővezető behozta az ismerősét. Negyven percig tanácskoztak bent. Így várunk. Mit akar? Ingyenes az egészségügy – morogta az öreg.
– Ilyen tempóval este sem kerülünk sorra. Kell új időpontot foglalni? – dühöngött Zsófia, támogatást remélve az ablaknál álló férfitól.
– Nyugodjon meg, mindenkit megvizsgálnak, csak sietve. Az orvos is ember. Érti, de mit tehet? A rendszer – emelte fel görbe mutatóujját az öreg. – Ha nem tetszik, fizetős rendelőbe mehet.
– De ez nem igazságos… – Zsófia dühe forrt, mint a víz a forró teáskannában.
– Ne idegelje magát. Semmit sem változtat, csak magára vesz – mondta bölcsességteljesen a férfi.
Zsófia mellé állt, gondolkodva, várjon-e két órát, vagy menjen inkább el.
– Az ortopédián mindig hosszú a sor. Egy orvos, páciens meg sok. Röntgenre küld, ott megint sor. Aztán vissza a felvétellel… – csüggedten legyintett az öreg.
A többi váró is morajlani kezdett, nyugtalanodva.
*„Elmenjek inkább?”* – gondolta Zsófia, de nem mozdult, reménykedve valami csodában.
– Mégis el akar menni? – kérdezte a férfi.
Zsófia ránézett, de nem válaszolt.
– Komoly problémája van? – kérdezte újra.
– Itt mindenkinek komoly. – Zsófia levált az ablakpárkányról, még egy pillantást vetett a tizenkettes ajtajára, majd a lépcső felé indult.
Hátulról egyenetlen lépteket hallott, visszafordult. A sántítva járó férfi utolérte.
– Ön is eljött? – kérdezte Zsófia. Könnyebb volt, hogy együtt mentek.
– A fizetős rendelőbe nem próbált elmenni? – kérdezte újra.
– Ugyanazok az orvosok dolgoznak ott, csak pénzt kérnek – felelte a férfi.
Ketten együtt hagyták el a rendelőt.
– Busszal megy? – kérdezte a férfi.
– Nem. Sétálok egy kicsit, lenyugszom. – Zsófia elhaladt a megálló mellett.
– Várjon, én is megyek – szólította meg a férfi.
– Nehéz járnia, nem várná meg a buszt? – kérdezte Zsófia, lassítva a lépteit. *„Nem hagyja magam. Mintha ragaszkodna hozzám.”*
– Felismertem. Múlt hétfőn együtt foglaltunk időpontot, aztán együtt utaztunk haza a buszon. A közelben lakik – szálltunk le egy megállónál.
– Megfigyelték? – pirult fel Zsófia. *„Biztos nem normális.”*
– Véletlen volt.
Egy ideig csendben mentek. Zsófia próbált lépést tartani, hogy ne legyen nehéz a férfinak. Két megálló után végül felszálltak a buszra, majd együtt szálltak le.
– Itt lakom – mutatott a férfi a megállóval szemben álló kilenc emeletes házra. – Elkísérhetem?
– A lába? Nem fáj? – kerülte a választ Zsófia.
– Hozzászoktam. Tudja mit? Holnap jöjjön el a Művelődési Házba. Van egy klubféleségünk. Nem fogja megbánni.
– Nem szeretem az ilyen találkozókat. Ráadásul az ön barátai, nem az enyémek – Zsófia nem tudta, mit mondjon, hogy megszabaduljon tőle.
– Pedig hiányozna. Régen színész voltam. Vagyis nem is lettem. Nagy tehetségnek tartottak. Igen, ne csodálkozzon.
– Mi akadályozta meg? – kételkedve kérdezte Zsófia. *„Persze, udvarolni akar.”*
– A szerelem. Beleszerettem a legszebb lányba a szakirányon. Meghaltam volna értA kezében szorongatva az orvosi kartonját, Zsófia elmosolyodott és lassan hazaindult, mert most már tudta, hogy a Művelődési Házban mindig másként fogja hallani a közelgő léptek zörgését a folyosón.







