A gyümölcsárus kinyitotta a dobozt. Onnan egy apró pofi kukucskált ki. A hatalmas, rémült szemek úgy tűntek, mintha bármelyik pillanatban könnycseppekként gördülhetnének le.
– Nem eszik semmit, biztosan elszakították az anyjától, aztán kidobták valahová. A bundája is összeragadt a szilvaládában való élet miatt – mondta az árus.
A vásárló asszony szó nélkül továbbment. A férfi szomorúan csóválta a fejét: „Még a nőkben sincs már könyörület.” Ám egy idő múlva visszatért az asszony.
„Nem tudom kiverni a fejemből a kiscicát” – mondta, és egy rongyot nyújtott át:
– Csomagolja be „az árut”.
– Megveszi? – örült meg a férfi. Óvatosan bebugyolálta a kiscicát, majd mint egy gyermeket, az asszonynak nyújtotta.
– Ez igazán emberséges volt, emberséges – ismételgette.
Az asszony elnézően mosolygott:
– Na, megtalálta a jótékonykodó személyt. Még nem is tudom, mit fog szólni a férjem ehhez az “ajándékhoz”. Lehet, hogy mind a ketten az utcán találjuk magunkat.
És mint a vízbe nézett, úgy látta előre. A cica nem illeszkedett be. Hiába volt megmosdatva, megsimogatva, megetetve, még mindig sajnálatra méltóan és nem túl szép látványt nyújtott.
– Mi ez, valami földönkívüli? – tolta el a férj undorral, amikor a cica megpróbált az ölébe mászni. A karmai gyanús kaparászásának hangja elvonta a házaspár figyelmét a tévé sorozatról. A drága, új tapéta is veszélyben forgott.
– Téged kikészítettek az egerek? Miért van rá szükségünk a garzonlakásban? – rótta meg a férj a feleségét.
Miközben a bőrébe markolt, a férfi értetlenül és undorral nézte a tehetetlenül lógó kis állatot a kezében:
– Holnapra eltűnjön innen.
Valéria maga sem volt már boldog a szerzeményével. De alulról könnyes szemek néztek rá, apró mancsok könyörgően simogatták a lábát, és vékony testéből olyan hangos dorombolás tört elő, hogy a szíve megenyhült. Lehajolt, megsimogatta.
A simogatástól felbátorodott kiscica az ölébe mászott, és az orrával a gazdája meleg tenyerébe bújt. „Nincs könyörület annak, aki nem gyakorol könyörületet” – jutottak eszébe Valéria anyai szavai, s ezzel nyugtatta meg magát.
Megszólalt a telefon:
– Nagymama, gyere át hozzánk teázni!
Valéria csendben, hogy ne zavarja meg férjét a sorozatnézésben, kiosont az ajtón. A fia nem lakott messze, csak át kellett menni az úton. Katalin már a háza előtt állt, és boldogan integetett. Egyszer csak egy nagy fekete autó felhajtott a járdaszegélyre. A kislány testét a levegőbe repítette. Valéria megmerevedett. Se sikítani, se mozdulni nem tudott.
Csak a szemei, mintha lassított felvételen vették volna fel az eseményeket, szívták magukba a képeket: egy nő felkapta a kislányt. A kis kezek görcsösen karolták át a nyakát. Él! Egy férfi nagy nehezen kiszállt az autóból. Részeg volt. Valéria fia rendőri egyenruhában futott felé. Remegő kézzel próbálta előhúzni a fegyverét az övtáskájából, amikor egy kiáltás megállította:
– Ne!!!
Az anya az út túloldalán állt, de a fiúnak úgy tűnt, mintha riadtan előrenyújtott kezeivel próbálta volna visszatartani.
Az emberek közben összegyűltek, útját állták, majd elvezették a részeg sofőrt. Valéria nem érezte a lábait. De ment, vagy vitték? Katalinhoz! Az orvos már vizsgálta, tapogatta minden csontját:
– Minden rendben van. Nincs törés. Súlyos zúzódások sincsenek.
– De miért nem szólal meg?! – kérdezte remegve a meny.
– Csak megijedt. El kell terelni a figyelmét – javasolta az orvos.
– Azonnal, azonnal.
Valéria visszasietett a lakásba. Berohant, felkapta a kiscicát, közben elmesélte a férjének, mi történt. Sikerült. A „mentő” még nem ment el. A gyermek szemében rettegés ült. Óvatosan szétnyitotta kis kezét, és beletette a cicát. Katalin rápillantott. Ujjai megmozdultak, megérintették a puha bundát. A válasz egy kedves „miau-miau-miau” volt. „Mici” – mondta csendesen a kislány. Az orvos megkönnyebbülten sóhajtott. Valéria szabad utat engedett a könnyeinek – immár szabad volt.
Katica nem engedte el a cicát. Az éjszakát a kórházban töltötték. Reggel hazamehettek a következő diagnózissal: „A kislány valóban szerencsés csillagzat alatt született.”
„Kegyelem annak, ki kegyelmet gyakorolt” – suttogta Valéria.
