LÉLEK A SZÉLEN
Zsófia Viktória lehúzta a kesztyűt és a védőmaszkot, bedobta őket egy fémtálba, majd kimerülten kilépett a műtőből. Ez volt az a fajta műtét, ahol az élet lógott a szálon. A beteg, Nagy József, egy idős férfi gyenge szívvel, csodával határos módon túlélte az altatást.
Most már csak várni kellett…
Zsófia az éjszakát virrasztva töltötte. A keskeny kórházi ágyon feküdt, mereven bámulva a mennyezetet. A fehér, repedezett vakolat mintha magába szívta volna, emlékeztetve a múltra, amit oly rég eltemetett. Az a repedezett fehérség olyan volt, mint a messzi múlt: a kis havas falucska, Tiszaborkút, ahol felnőtt élete kezdődött.
Behunyta a szemét, és az idő visszafordult. Még csak tizenkilenc éves, áll egy félig összeomlott templom előtt – régi, fából épült, fekete korommal a falain, és egy néma haranggal, ami csak úgy lógott a toronyban.
Akkoriban, az egyetem után, a pusztába küldték. Ott tanulta meg, milyen élni a csendben, a tél kemény ökle alatt és az emberek közömbösségében.
Egyszer csak úgy bement a templomba. Belül por, hideg és gyertya szag volt. Meggyújtott egy mécsest, remélve, hogy talán itt érez egy kis meleget.
– Valami nyugtalanítja a lelked, kislány? – hallott maga mögött egy hangot.
Egy fiatal pap állt előtte – ifjú Szabó Benedek atya.
– Csak úgy bejöttem – válaszolta erőltetett mosollyal.
Azután gyakrabban látogatta. Hosszú, csendes beszélgetéseik voltak. Olyan közelinek tűnt – okosnak, érzékenynek. Mintha tudta volna, mi zajlik a lelkében.
Egy nap ezt súgta:
– Ma van apám születésnapja. Katona volt. 1919-ben halt meg, Debrecenben…
Nem tudta, hogy ez lesz a végzetes hibája.
Aznap éjjel durva kopogás rázta az ajtaját. Zsófia felkapta a köpenyét, kinyitotta – és mindennek vége volt.
Házkutatás, ordítozás, fenyegetés. Ifjú Szabó Benedek atya kiderült, hogy besúgó. Feladta őt “ellenforradalmi” beszélgetésekért.
A fogdában nem verték azonnal. Először hallgatás volt. A nyomozó alacsony, kopaszodó férfi volt, fáradt szemmel.
– Ülj le. Én vagyok Tóth Gábor. Ne félj – mondta halkan. – Nem mindenki vadállat itt. Bár az idők olyanok… az ember olyan, mint egy gyertya a szélben. Egy szellő, és elalszik…
Nem ütött. Szánakozva nézett rá.
– Ki nem tudlak szabadítani, Zsófi. De táborba sem engedlek küldeni. Próbálok kényszermunkát kieszközölni. És imádkozz, hogy senki ne vegye elő a dossziédat.
Így került Tiszaborkútra.
Oda egy út vezetett – havas, egyenes, mint a nyíl. A tél kegyetlen volt.
Először senki nem fogadta be – a száműzöttektől féltek. Zsófia kopogott mindenhová, és mindig ugyanazt hallotta: “Nem!” vagy csak csendet.
– Embereket találsz még a puszta közepén is – emlékezett vissza Tóth szavaira.
Csak egy ajtó nyílt meg – egy fiatal özvegy, Anna volt.
– Gyere be. De viselkedj rendesen.
Így maradt nála. Kertészkedett, gyógyított, gondozta a gyerekeket és az állatokat. Lassanként az emberek kezdtek megbízni benne.
Két év telt el. Kéthetente jelentkezett a járási hivatalban. A járási elnök, Horváth Zoltán, szótlanul írta alá a papírokat, közömbösen.
A harmadik évben minden megváltozott.
Késő este volt. Hóvihar tombolt.
Anna házánál megállt egy szán. Horváth Zoltán rohant be, havasan.
– A lányom haldoklik. Segíts.
Zsófia összeszedte a cuccát. A férfi házához vágtattak.
Az ágyon egy hét éves kislány feküdt. Szürke arc, beesett arcA kislány szeme lassan kinyílt, és egy kis mosoly játszott az ajkán, mintha már ismerné a lángot, ami életét újra meggyújtotta.







