A gyermekkori sérelmek
Kata szépen elrendezte a kását a tányérokon, és a fiának tányérjába lekváros mosolygót rajzolt.
– Férfiak! Reggeli! – mondta, miközben frissen főzött teát töltött a csészékbe.
Petike leült az asztalhoz és morcosan nézett a tányérjába.
– Nem szeretem a kását – morgott.
– Mi ez a hír? A zabkása nagyon egészséges. Ha a korcsolyapályára akarsz menni, először jól reggelizel – mondta Bálint, aki a fia mellé ült, kanalazott egy nagyot a kásából, és beletette a szájába.
– Mmm… Nagyon finom. Anyánk varázsló. Hidd el, senki nem főz ilyen finom zabkását, mint ő.
Petike bizalmatlanul nézett az apjára, de ő is megvakarta a torkát, és belefogott a kásába. Mikor mindet megette, Kata elvette az üres tányért, és odébb tolta a fiának a teáscsészét.
– Mi történt? – kérdezte a férjétől. – Utóbbi időben olyan eltűnődött vagy. Munkahelyi gondok?
– Mindet megettem. Mikor megyünk korcsolyázni? – kérdezte Petike örömmel.
– Menj, játssz egy kicsit. Anyával beszélnünk kell – mondta Bálint, és észrevette a fia sértődött pillantását. – Kicsit később. Menj.
Kata egy pillanatra úgy észlelte, mintha olvasná a fia gondolatait. Az tűnődött, sírjon-e, mert a korcsolyapályára való kirándulás elmaradhat a szülők beszélgetése után, vagy menjen a szobájába, és ott kínlódjon a kételyekkel. Mosolygott a fiára, és bólintott, jelezve, hogy a korcsolyázás mégis lesz, csak később.
Petike lecsúszott a székről, sértődött arccal elhagyta a konyhát.
– Szóval mi nyomja a lelkedet? – ült le a fiú helyére Kata.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Magam sem értem – mondta Bálint, és ide-oda forgatta a teáscsészét az asztalon.
– Van szeretőd? El akarsz költözni hozzá? – kérdezte Kata nyíltan.
– Kata, mégis mit képzelsz? Hogy juthatott ilyen a fejedbe? – tört ki Bálint jogos haraggal.
– Mit gondolhattam volna? Ha a munkahelyeden minden rendben, mi volt az, ami ennyire nyomaszt? – veszítette türelmét Kata. – Tegnap megkértem, hogy vidd ki a szemetet. Bólintottál, de elfelejtetted. Olyan vagy, mintha félénk lennél. Beszélj, de ne hazudj! – mondta Kata figyelmeztetően.
Bálint komolyan nézett a feleségére.
– Anyám jött el hozzám – tört ki belőle végül.
Kata látta, hogy nehezen jönnek ki a szavak.
– Álmodban? És mit üzent a túlvilágról, hogy ennyire kiborított? – kérdezte tréfásan.
– Nem, nem álmodban. Élőben – Bálint hirtelen odébb tolta a csészét.
A tea kiömlött az asztalra. Kata felugrott, fogott egy szivacsot a mosogatóból, és letörölte a pocsékot.
– De hát meghalt. Vagy hazudtál nekem mindvBálint mélyet lélegzett, és halkan válaszolt: “Nem, nem hazudtam, de most, hogy visszatért, talán mégis itt az ideje, hogy megtanítsuk Petikét arra, hogyan lehet megbocsátani.”
