Képzeld el, ma meglátogatott a gyerekkori barátnőm, Éva. Soha nem voltak gyerekei, tudatosan döntött amellett, hogy nem akar anya lenni, mert szerette volna az életét csakis magának szentelni.
Most hatvan éves, pont mint én. Amikor befejeztük az egyetemet, ő azonnal összepakolt, és elköltözött Pécsről, ahol felnőttünk. Egy ideig még leveleztünk, de ahogy az lenni szokott, szépen lassan abbamaradt a dolog.
Csak közös ismerősök mesélték, hogy Éva állandóan úton van, szinte sehol nem telepedik le huzamosabb időre, több kapcsolatot is megélt, sőt, ötven éves korára már harmadik férjén is túl volt. Az utolsótól is elvált. Egyetlen egyszer sem vállalt gyereket. Mindig furcsálltam, mert nálunk általában a legtöbb nőnek legalább egy gyereke azért szokott lenni. Ha a férfiakkal nem jött össze, legalább a gyerekek és később az unokák maradnak, akikért aggódhat, foglalkozhat velük.
Most azonban visszajött a városunkba, mert el kellett adnia az utolsó kis lakását Pécsett. Egy ideig kiadta az albérlőnek, most meg végleg pontot akart tenni a múltjára.
Leültünk beszélgetni, meséltük egymásnak, kivel mi van mostanában. Aztán megkérdeztem tőle:
Éva, hát hogy alakult ez az egész? Miért nem szültél egyet sem? Legalábbis saját magadért, hogy legyen, aki ad neked egy pohár vizet, ha majd megöregszel?
Erre nagyot nevetett és azt mondta:
Na, milyen vizet, te? Azt hiszed, a gyerekeid majd futnak, hogy itassanak, ha már nem bírsz magaddal? Ma már nem azt a világot éljük. Szerintem sokkal egyszerűbb, ha az ember egész életében spórol, aztán idős korára fizet egy rendes gondozót legalább nem kell senkitől szívességet kunyerálni, meg nem terheli vele a gyerekeket.
Én soha nem akartam gyereket. Nem volt kedvem örökké valakit pátyolgatni, ápolgatni, aggódni érte, meg pénzelni. Az volt az álmom, hogy végre élhetek magamnak, utazhatok, világot láthatok, dolgozhatok, kereshetek pénzt. Csak emiatt hagytak ott a férjeim is nekik család kellett, nekem viszont nem.
Most is teljesen a magam kedvére élek. Nem kell unokákkal foglalkoznom, és nem kell a nyugdíjamat félretenni, hogy eltartsam a gyerekeimet, akik nem tudnak eltartani magukat.
Egyáltalán nem bánom, sőt, inkább sajnálom azokat, akiknek sok gyerekük született, mégis magukra maradtak, aztán csak ők puffognak, hogy a gyerek elfelejtette őket vagy külföldre költözött. Nekem ilyen gondom nincs és nem is lesz. Ez az én véleményem.
Ahogy hallgattam Évát, rájöttem, igaza van. Minek szülni, mi értelme görcsölni azon, ami nem hiányzik? Minek reménykedni, hogy majd öreg korodban valaki gondol rád csak azért, mert megszülted?
