Telefonhívás
István lassan eszmélt rá, mi okozza a furcsa zajt. A hűtőszekrény tetején lévő régi telefon csengett.
– Halló, halló? Viktóriával szeretnék beszélni – mondta egy férfi hang.
– Nincs itthon. Kivel beszélek? – kérdezte automatikusan István, bár nehezen emlékezett vissza, mikor használta utoljára a vezetékes telefont.
– Ki vagy te, hogy ezt kérdezed?
István feszültté vált, mégis türelmesen válaszolt:
– A férje vagyok.
– Nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! – kacagott a férfi. – Férj?! Haha!
Majd a vonal megszakadt.
István is letette a kagylót. A munkából hazatérve még jókedvű volt, de a hívás teljesen elrontotta a hangulatát, és régi kellemetlen emlékek törtek fel benne.
Néhány percig ácsorogva gondolkodott, mielőtt felhívta feleségét mobiltelefonon.
– Szia! – válaszolt Viktória.
– Szia! Valaki keresett téged.
– Hol? – kérdezte meglepődve Viktória. – Ki volt az?
– A vezetékes vonalon. Egy férfi volt.
– És ki volt?
– Én is tőled kérdezném. Bunkó volt, és kinevetett, amikor mondtam, hogy a férjed vagyok.
– Nem értem…
– Én sem. Van valaki más is az életedben?
Az ezt követő csend István szívébe hasított. Túl sokáig hallgatott Viktória.
– István, ittál? – kérdezte végül Viktória.
– Bárcsak erre foghatnám – válaszolta István, majd megszakította a hívást.
Amíg várta, hogy Viktória hazaérjen, István nem találta a helyét. Tíz évvel ezelőtti események érkeztek vissza az emlékeibe, mintha csak tegnap történtek volna. Akkor majdnem elváltak, Viktóriának volt egy viszonya. El akart menni, de István mindent megtett, hogy megmentse a családot: gyerekkorában megfogadta, hogy a fia nem fog apa nélkül felnőni.
Kapcsolatuk azóta sokat változott. István megértette a felesége érzéseit, belátta, hogy észre sem vette őt igazán, és hogy természetesnek vette a jelenlétét. Végül minden sérelmüket és problémájukat megbeszélték, megtanulták újra látni és hallani egymást.
Még nyaralni is elmentek oda, ahol a házasságkötés előtt jártak. A kibékülésük egy második nászúttá vált.
Minden a helyére került. Aztán megszületett kislányuk, Annamária.
És most jött ez a hívás.
István nem is sejtette, hogy mennyi sötétség rejtőzik a lelkében. Dúlt-fúlt, de fejben már mindent elmondott, amit a feleségének akart. Amikor a bejárati ajtó zárja megmozdult, úgy érezte, minden a feje tetejére állt.
Viktória szó nélkül lepakolta a táskáját, majd a fürdőszobába ment. Kint lehetetlen hőség volt.
Amíg Viktória lezuhanyozott, István megmelegítette a vacsorát, és főzött egy teát, majd a nappaliba vonult. Hallotta, ahogy Viktória a konyhába megy, majd Annamária is odaszaladt.
„Mit kell ilyenkor csinálni?” – tűnődött István.
A tévét bámulta, míg lánya vissza nem ment a szobájába. Akkor bement a konyhába. Viktória csendesen, egyenesen nézett rá.
„Biztosan vallomást vár” – futott át István agyán.
– Nos? – szólalt meg végül István.
– Nos, mi? – kérdezte barackosan a felesége.
– Várom a magyarázatot – mondta, és leült.
Viktória arca elsápadt. Lassan, világosan válaszolt:
– Nem tudok neked semmit mondani, István. Fogalmam sincs, ki hívhatott. Minden férfit ismersz, akinek engedem, hogy hívjon.
– Hát persze – mormolta férje sötéten, majd elvonult.
Váratlan csörömpölés és furcsa zajok hallatán István visszasietett a konyhába.
A konyha, ahová lánya is vele robbant be, étellel volt szétszórva, ami nemrég még a tányéron volt. A tányér apró darabokra tört.
Viktória sírt. Az asztalra borult, és karjaival átölelte a fejét.
István odarohant hozzá…
Felemelte, és a fürdőszobába vitte. Kinyitotta a zuhanyt, hogy megnyugodjon. Amikor kicsit lehiggadt, törölközőbe csavarta, és a hálószobába vitte.
Viktória elcsendesült, nem lehetett tudni, alszik-e. Amikor István halk szuszogást hallott, a padlóra telepedett az ágy mellett. Reggelig ott maradt.
Nem emlékezett, hogy aludt-e. Felkelt, amikor Viktória ébredezett.
A konyhában Annamária várta:
– Hogy van anyu? – suttogta.
István válasz nélkül vonta meg a vállát.
– Apa, mi történt?
– Még nem tudom biztosan, de úgy érzem, nagyon megbántottam.
Hamarosan Viktória is megjelent. Szótlanul bekapcsolta a vízforralót, férjére sem nézett.
Azon a napon szabadnapja volt, és István is úgy döntött, hogy vele marad. Kiment, felhívta munkahelyét, és elmagyarázta, miért nem megy be dolgozni. Annamária iskolában volt, amikor visszament a konyhába. Viktória épp a mosogatással végzett.
Leült, megvárta, míg a felesége befejezi.
– Beszélnünk kellene – próbálta István a lehető legnyugodtabban megszólalni.
Viktória erélyesen visszafordult:
– Nem fogom mentegetni magam. Nincs miért.
– Nem erről van szó – próbálta csitítani István. – Ne haragudj, hogy tegnap dühös lettem, nem tudtam visszafogni magam. De nagyon szeretlek.
– Észrevettem – felelte Viktória, kissé elnézve István mellett.
– Kérlek, bocsáss meg – mondta István, és megpróbálta megfogni Viktória kezét, de ő az asztal alá húzta.
István mélyet sóhajtott.
– Nézd, a hívás nem volt véletlen, ezt tudom. Az ilyen egybeesések ritkák…
– De megesnek – vágott közbe Viktória.
– Ne szakíts félbe, kérlek – kérte István. – Meg akarom érteni. Vannak ellenségeid?
Viktória gondolkodott, majd így válaszolt:
– Nem hinném. Bár a kereskedelemben bármi megtörténhet…
A lakótelepen volt egy kis élelmiszerboltjuk, amit Viktória nyitott még a házasság előtt.
– Volt mostanában konfliktusod vevőkkel?
– István, mindennapos dolog ez, különösen az ittas emberekkel. Néhányan már reggeltől ott állnak. Ordítozások, fenyegetések – megszokott szereplők.
– Értem. Menjünk a nappaliba.
Ekkor Viktóriának eszébe jutott valami:
– Emlékszem már! Tegnapelőtt egy férfi jelenetet rendezett, vodkát követelt. Az eladó nem akarta neki eladni, így balhézni kezdett, én meg kimentem a zajra, próbáltam megnyugtatni… Nem sikerült, a rendőrséget kellett hívnom. Elmenekült, de azt mondta, még megemlékszem róla.
István gondolkodott, majd felhívta barátját mobiltelefonon:
– Szervusz, Gábor! Kérlek, segíts nekem. Egy ember fenyegette a feleségemet, hívogatja otthonról.
Elmesélte neki a részleteket.
– Csak egyszer hívott?
– Én csak egyszer hallottam – István rátekintett feleségére. – Viktória még egyszer sem.
– Van ugye üzenetrögzítőtek? Hallgassatok bele.
– Igazad van, visszahívlak.
Bekapcsolta az üzenetrögzítőt, és belenézett a felvételekbe.
Azonnal felismerte a hangot: „Viki, én vagyok az. Mikor találkozhatunk újra? Hiányzol. Hívj vissza.” És több hasonló hívás is volt.
Viktória is felismerte a hangot.
Utána minden gyorsan lezajlott. István kivette a kazettát, és elrohant. Három óra múlva izgatottan érkezett vissza. Odalépett feleségéhez, szorosan átölelte, és így szólt:
– Megtalálták azt az embert. Majdnem eltörtem az állkapcsát. Magam sem tudom, mi ütött belém tegnap. Kibékülünk?
Viktória a szemébe nézett, és azt mondta:
– Szeretet bizalom nélkül nincs.
– Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg – suttogta István, és telehintette felesége arcát csókokkal.







