**Naplóbejegyzés**
Minden lány álmodik a nagy, tiszta szerelemről. A szívdobbanásról, a puha karokba zárulásról, a varázslatos családi életről. A fiú, aki váratlan pillanatban, mindenki szeme láttára teszi meg a kérdést, és mindenki irigykedve néz. A szép esküvő, a kifogástalan öltönyös vőlegény, mellette a törékeny, fehér ruhás menyasszony, aki ragyog az örömtől. Majdnem a bölcsőtől kezdve várja erre minden kislány – és én, Enikő sem voltam kivétel.
A tanév közepén érkezett az iskolánkba egy új fiú, Balázs Molnár. Természetesen az összes gyerek körülvette szünetben, kérdezgették, honnan jött, miért most.
– Apám katonatiszt, új beosztást kapott, ezért költöztünk ide – magyarázta Balázs.
– Tudsz lőni?
– Igen.
– Milyen fegyverből?
– Szolgálatiból… – ömlöttek a kérdések.
Balázs rögtön észrevett engem. Távolabb álltam, mintha nem érdekelne az egész. Utána hazakísért. Mint kiderült, egy irányba laktunk. Meséltem neki az iskoláról, ő pedig a városokról, ahol apja szolgált.
Szülinapomon egy vörös rózsát hozott az osztályba, és mindenki előtt átadta. Bár más fiúkon kinevették volna, tőle nem mertek, inkább tisztelettel és irigységgel néztek.
Én meg a rózsát úgy fogadtam, mintha mindennapos dolog lenne. A tekintetem üvöltötte: „Nézzétek, hogy fut utánam az újonc. Irigykedtek? Még csak most kezdődik.” Közömbösen viselkedtem vele, bár tetszett nekem.
A ballagás előtt egy idősebb fiúval, egy sportolóval ismerkedtem meg. A Duna-parton evezős verseny volt, barátnőmmel néztük.
– Jöjjetek ide, lányok, innen jobban látszik – szólított meg egy jóképű srác.
– Te is versenyzel? – kérdeztem, miközben átvergődtem a tömegen.
– Nem, én birkózom. A barátom indul – mutatott a vízre, de engem bámult, nyilván én tetszettem neki a kettőnk közül.
Viktor – így hívták – hazakísért.
– Tudod, mit jelent a Viktor név?
Tudtam, de most kiesett minden a fejemből.
– Győztes. Én mindig győzök.
Tetszett. Hallgattam az új érzésekre, amelyek izgattak, de félelmet is keltettek. Minden összekuszálódott a fejemben. Balázst elfelejtettem. Viktor mellett ő mit számít? Egész úton azon gondolkodtam, hogy meg fog-e csókolni, és mit reagáljak. A kapuban békés éjszakát kívánt és elment. Csupán csalódást éreztem.
Másnap, mikor kiléptem az iskola kapuján, Viktor egy parkoló autóból szállt ki, kinyitotta az ajtót. Felszállás előtt körülnéztem, látják-e a barátnők. Az osztálytársnők csodálkozva bámultak, Balázs pedig a közelben állt, homlokát ráncolva. Diadalmasan ültem be az autóba, de ahogy eltávolodtunk az iskolától, félelem fogott el. Hová visz?
Csak végigvitte a városon, mesélt a versenyeken látott országokról. Az idősebb fiú figyelme hízelgő volt. Viselkedése korrekt maradt, nem tett túlzásokat. Utazásairól parfümöket, ékszereket hozott nekem. A rózsa már rég elmúlt. A barátnők lélegzet nélkül nézték a ajándékokat, én pedig Balázst már észre sem vettem.
Az érettségi után egyetemre kerültem. Viktor szinte minden nap kivitt a kollégium kapujához.
– Hová lett a Rómeód? – kérdezték a lányok, ha gyalog láttak hazamenni.
– Edzőtáborban van – mosolyogtam.
A meglepetéses megkérő helyszíne egy tér volt, ahol térdre ereszkedett, gyémántos gyűrűt nyújtva át. Mint egy filmben.
Egy járőrkocsi is megállt, majdnem elvittek a rendőrségre a zavargás miatt.
Egyet sajnáltam: hogy senki sem látta ezt a barátnők közül, és nem lehetett újrajátszani, mint egy videókazettán.
A házasságkötőn fehér csipkebohérok közepette álltam, ragyogóan szép és végtelenül boldog. Mellette ő, a sportoló, a győztes. A kabátja szinte szétszakadt az izmaitól. Mi másról is álmodhatnék?
Az esküvőről a friss férj a saját lakásába vitt.
Egy hónap múlva rájöttem, hogy várandós vagyok. De milyen rossz időben! Mi lesz az egyetemmel?
– Gondolj a fiúnkra. Később befejezheted, ha akarod. Otthon maradsz. Elég lesz a pénz – mondta Viktor.
– És ha lány lesz?
– Fiú lesz. Én győztes vagyok, emlékszel?
Fiút szültem. Befejeződtek az üdvözlések, az ajándékok. Viktor edzett, versenyzett, én otthon maradtam a fiúnkkal. Eltűntek a barátnők. Anyám utalgatott, hogy telefonálni fog, de látogatni… A vő nem akarta, hogy beleszóljon az életünkbe.
Nem mintha nagyon zavart volna, de a boldogság érzése erősebb, ha vannak tanúi. Így viszont senki sem látja, unalmas. Úgy éreztem magam, mint egy leprás. Lassan felébredtem a szép álomból.
Amikor a fiú nagyobb lett, könnyebb volt. Szakkörökre vittem, edzésekre. A többi anyukával beszélgettem, de mindig úgy éreztem, Viktor jelen van, még ha nem is volt ott. Az utcán hátranéztem, mintha valaki követne. Egyszer megemlítettem neki.
– Paranoid vagy. Nincs időm követni – mondta ingerülten.
– Viki, dolgozni akarok, befejezni az egyetemet. Elegem van az otthonlévésből.
– Micsoda? Ezer nő álmodik a helyedről. Te meg a pasizásra vágysz, míg én dolgozom? – A tekintete átégetett. Nem vártam tőle ilyen reakciót. Többet nem hoztam szóba.
Egyszer, mikor a fiú oviban volt, meglátogattam egy barátnőmet. Teázás közDe Viktor mindig ott volt a hátam mögött, és most, ahogy a tenger partján álltam, a fiammal a kezemben, tudtam, hogy a múlt soha nem hagy el – de legalább a jövő már az enyém.







